Óda a cowboyhoz

Valamikor a középkorban a hajósokat utánozta a fiatalság. Jellegzetesen imbolygó, szárazföldtől elszokott lépteiket elleste a városi népség, ők is botladozva, kacsázva jártak a kikötőben, hátha valaki messze földről érkező matróznak nézi őket.

Hogy miért? Mert a vérbeli vagány a hajós a nagy földrajzi felfedezések idején.

Apám hőse Gary Cooper és John Wayne. Az amerikai western hősei. Akiknek a mozdulatait úgyszintén egy egész nemzedék leste el, és nemcsak a kis szentesi moziban, hanem mindenütt, ahol a nyugati civilizáció megjelent. Mi tagadás, a westernfilmek minket, mai ötveneseket is megihlettek. Mert olyanok szerettünk volna lenni, mint ők a filmvásznon: rettenthetetlenek, sérthetetlenek, pisztolyhősök, kemény fickók.

Nekem A hét mesterlövész máig a férfiasság alfája és ómegája.

Amikor például Yul Brynner felül a bakra… Már ahogyan vállalkozik a halottkísérő áldatlan szerepére, abban is van valami páratlanul megkapó. Talpig feketében, laza léptekkel odamegy a kocsihoz, amelyet senki nem mer a temetőig elvezetni, mély hangján dörmög valamit, és mire észbe kap, már mellette ül a másik mesterlövész, Steve McQueen (tudom, tudom, hogy az egyik Chris, a másik pedig Vin, de maradjunk a színészek nevénél). Aztán elindul a fogat, Brynner a lovak közé csap, de előtte még leharapja a szivar végét, a csizmájáról tüzet gyújt. McQueen megmarkolja a puskáját, belenéz a kalapjába – látszólag céltalanul. A jelenetről később azt olvastam, McQueen ellopta a show-t Brynnertől, szó sem volt kalapforgatásról, pláne belenézésről a forgatókönyvben. Pillanatnyi rögtönzés zajlott, amiért Bryn­ner haragudott is, mert a néző tekintetét odavonzza a váratlan mozdulat, akaratlanul is a mellékszereplőre, vagyis McQueenre nézel közben, holott Brynnerre kéne.

A lényeg, hogy a fogat megindul, közben pedig a következő párbeszéd zajlik a két mesterlövész között:

– Honnan jöttél?

– Dodge-ból. És te?

– Tombstone-ból.

– Van ott valami?

– Nem igazán.

– Hát, nálam se.

És a két mesterlövész halad, rendületlenül csak halad végcélja, a talán száz méterre fekvő temető felé, ahol már várják őket a helyi kemény gyerekek. Haladnak, egyre csak haladnak, ahogyan a XIX. században haladt nyugat felé a hatalmas országban, akinek már nem jutott legelő, aki a pisztolyából élt, aki nem tűrte a kötöttséget és a városi zsivajt.

Aztán Charles Bronson fát vág. Elhiszem neki – a litvániai bányászgyereknek –, hogy tud fát vágni, és nem a rendező íratta be favágótanfolyamra két héttel a forgatás előtt. Amit látok, maga a valóság. Hősköltemény az emberről, aki dacol az időjárással, a társadalmi viszonyokkal, a gonoszsággal. Mert A hét mesterlövész hősei maguk intézik a saját sorsukat. Megélnek a jég hátán is, ha nincs semmijük, akkor kivárják a jobb időket, soha nem mondják, hogy megállj, itt a vége, csak haladnak egyre új kalandok, új vidékek felé.

A hét mesterlövész óda a nyugati emberhez. A fehér felfedezőhöz. A kemény, tökös cowboyhoz, akinek tartása és hite van, aki bízik önmagában, akit lelőhetnek talán, de soha nem térdel le a világ söpredékének.

Mint látjuk, veszélyes film A hét mesterlövész. Annyira veszélyes, hogy néhány éve muszájból helyrebillentették a tévedéseket a remake-ben. Az új verzióban Christ már fekete színész játssza, felbukkan a szimpatikus őslakos, a kemény indián, valamint egy távol-keleti harcművész, nem beszélve a megbízóról, aki immáron nő, nehogy Lady Gaga vagy Greta Thunberg megsértődjön a kirekesztésen. És az új változatban már senki nem lő halomra mexikói banditákat, sőt, az egyik mesterlövész is mexikói, a főgonosz pedig nem a vérszomjas Calvera, hanem egy bunkó fehér ember, aki nyilván kirekesztő és délen nőtt fel, legalábbis gondolom, így volna kerek a történet.

Igazán elférne még egy filippínó mesterlövész is, ahogyan zsidó cowboyt sem sikerült belekomponálni a múltba, de ami késik, nem múlik, nyilván majd a liberális átiratú Hatosfogatban lesznek olyanok is. A Túl a barátságon-ban már egymásra gerjedt a két cowboy – miért is ne lehetne még jobban szétzúzni a fehér amerikaiak önérzetét?

Nem tudom, érdemes-e amerikainak lenni a cowboymítosz nélkül. Nem a hazugság pártjára állok, nem mesét követelek, csak védem a vadnyugatot. Mert az az eredeti film Yul Brynnereknek és Steve McQueeneknek, Charles Bronsonoknak, az ő unokáiknak, dédunokáiknak, az amerikai álom kikovácsolóinak és beteljesítőinek készült. Valamint azoknak, aki hisznek az amerikai értékekben, a szabad farmerek, a cowboyok, a család, a közösség erejében.

Ennek most vége. A leszármazottak térdepelnek, négerek lábát csókolgatják és elnézést kérnek azért, hogy egyáltalán léteznek.

Hatvan éve forgatták A hét mesterlövészt, az igazit. És száz éve született Yul Brynner, a Főnök. Történelem? Mementó? A fehér cowboy széttöredezett mítoszának magányos cserépdarabja?

Remélem, hogy nem. Ahogy elnézem, hogyan reagált a mostani nagyvárosi zavargásokra a texasi, oregoni, alabamai kisvárosok népe, reménykedhetünk benne, hogy a mítosz tovább él.

Én a cowboyokkal vagyok.