Boldogságkék

„A lehetőség néha bekopogtat hozzád, de az esetek többségében csak belopózik, majd csendben odébbáll.”
(Doug Larson)

Csak úgy csendben evett a család, ahogyan azok szoktak, akik már mindent kibeszéltek magukból az egész együtt töltött közös időre, amit majd csak az nulláz le, amikor a gyerekek kirepülnek a fészekből. Akkor aztán új időszámítás kezdődik, új beszélgetésekkel. De most az apa, az anya, a fiú és a lány néma csendben falatozták a sültet.

***

De miről is beszélhettek volna? Hiszen az életük megtört gerincű nyitott könyvként hevert mindőjük előtt, a sárgásfehér lapokon rég elillanva a születésnyomda bababetűszaga, néhol könnyes tragédiáktól, máshol fagylaltfoltos nyári délutánoktól maszatosan. Ennél jobban már nem tárulkozhattak ki egymásnak, s ha néhanapján úgy gondolták is, hogy jó lenne némi, rejtező titkoktól édes bölcs magány, nem tudták, vagy inkább nem akarták megteremteni ennek lehetőségét. Nem volt még annyira terhükre a „mindig együtt”, hogy megérné nekik fáradozni a „néha különért”.

Szokásosan, ahogyan mindig is, az anya szedett. De nem magának, hanem először a lánynak, aztán a fiúnak, majd férjének, s legvégül magának. Melle húsa a lánynak, combja a fiúnak, farhát és püspökfalat a férjének, szárnyak neki. Így szokták, így tettek mindig. Ezekben a nehéz időkben is, amikor volt ugyan munka, csak öröm nem volt benne. És volt ugyan pénz, csak sosem elég. És ha meg is maradt még az egészség, de a fogak azért már hullottak, a derék fájdogált reggelente, a szemek pedig régóta nem a tinédzserkor harsogóan eleven színkavalkádjával látták a világot.

Elmondták az asztali áldást, azazhogy a tányérra szegezett pillantással, lehajtott fejjel vártak néhány másodpercig, így spórolva meg a hálát, amiért asztalukra apjuk puskája révén friss hús jutott. 

Először a lány harapott a mellehúsába. S ahogyan az omlós falatok lassan őrlődtek el szájában, minden rágásnál, minden rágás utáni nyelésnél érezte, hogy elmúlt valami. Bár mindezidáig reménykedett benne, hogy az a srác szereti, de ahogyan teltek a percek, úgy lett egyre bizonyosabb benne, hogy sosem lesz az övé. 17 évesen mit is remélhetne? Vége mindennek. Barátnője már két éve jár a szerelmével, jövőre az eljegyzést tervezik. Ő meg? Így hal meg, szomorúan, magányosan. Jó lenne, ha már holnap. Vagy legkésőbb hétvégére.

Másodszor a fiú harapott a combba, és csak a szülei iránti tiszteletből nem köpte ki, annyira rágósnak, annyira ízetlennek találta. Most mondja meg apjának, hogy felesleges volt lepuffantania ezt az öreg, szikár húsú a madarat? Már amúgy is haragban vannak, amiért a múltkori pofonja után majdnem visszaütött. Pedig csak ösztönből mozdult a karja, de látta apja szemében a döbbenetet. Vagy szóljon anyjának, hogy nem ízlik az étel? Hiszen már így is elege van a folytonos nyavalygásából, hogy így a házimunka, meg úgy a család, meg bezzeg, ha ő már nem lesz…

Harmadszor a férfi harapott a farhátba, csak sajnos pont a rossz fogával, pont egy csontos részbe. Először nem is a nyilalló fájdalmat érezte, hanem nyelve hegyével a letört rész pengeélét. Kicsurrant a szeme sarkából egy könnycsepp, de rögtön elfordult, és úgy téve, mint akinek a szája lett zsíros, letörölte. Ne lássák rajta, hogy sír! Ezek ne! Ezek, akikért annyit hajt, hogy félő, egyszer ott esik össze a két munkahelye valamelyikén. Ezek, akiknek semmi se elég, akiknek mindig kell valami teljesíthetetlen, megfizethetetlen…

Negyedszer a nő harapott a szárnyába, és nem tehetett róla, de elsírta magát, hiszen látta. Látta mindegyikükön a boldogtalanságot. A sírásból zokogás lett, a zokogásból fura, hörgő hangú csuklás. 

A többiek megkövült döbbenettel nézték őt, az asszony pedig hirtelen felpattant az asztaltól, és közben tányérját a rajta lévő étellel a földre rántotta. Csörömpölve tört ezer darabra a tányér.

A nő határozott mozdulattal megtörölte ruhaujjával a szemeit, majd seprűért, lapátért ment. Miután pedig összesöpörte a szemetet, a többiek némaságának fojtogató levegőjében a kinti kukához indult. Ezt nem itt fogja kidobni. Ezt kint kell kidobni. Nem ide való szemét ez. Nem idevaló ő. Nem való ez. Nem valódi ez az egész…

A kinti kukához érve felhajtotta annak tetejét, és az egészet rádobta a lapátról a szemét tetején legyekkel ellepett, csodálatosan vakító, Tiziano vásznára kívánkozó színű ultramarinkék tollakra, meg az alattuk lévő gőzölgő belekre. 

Az egész… az egész olyan volt, mint amikor…

***

– Na, ez mekkora marhaság! – szólt a férfi, kikapcsolva a tévét.

– Micsoda, Szívem? – kérdezte a konyhában mosogató felesége.

– Ez a sztori a tévében. Képzeld, ezek a hülyék megették a boldogság kék madarát – válaszolta nejének röhögve a férfi. – Pedig jól indult, ez a pasi is vadász volt, mint én. Gondoltam, valami értelmeset adnak ma. Erre ezt a szart… Apropó, azt a kövér galambot, amit ma reggel lőttem, megpucoltad már?

– Meg, Szívem – mondta engedelmesen az asszony. – Szalonnával fogom tűzdelni.

– Az jó lesz – nyelt egyet a férfi – Volt a szájában egy olajág is. Azt megtaláltad?

– Persze, Szívem. Olajbogyó is volt rajta, azt is mellé sütöm. És fenyőmagot is hintek rá.

– Jól teszed. Kell az erő. Holnap a fiúkkal legyilkoljuk a szomszéd falut. Aztán ki tudja, lehet, hogy év végéig még a határig is eljutunk. Aztán… Na, aztán majd…