Egy korsó sör

„A sör annak a bizonyítéka, hogy Isten szeret minket, és azt akarja, hogy boldogok legyünk.„
(Benjamin Franklin)

Minden ott kezdődött. Minden azzal a korsó sörrel, amit a körúti vendéglő teraszán kértem és kaptam is… pohárból. Azóta valahogy nem tudok bízni a dolgok állandóságában. S abban sem, hogy minden az, aminek látszik.

***

– Elnézést, én korsó sört kértem – mondtam a pincérnőnek, aki pontosan azzal a tekintettel nézett rám, ahogyan az elmeosztályok orvosai néznek a betegekre.

– Ez egy korsó sör – válaszolta rezignált hangon, s már ment is útjára, hogy kiszolgálja a következő vendéget.

Tulajdonképpen jogosnak tekinthető attitűdjéből persze kiérződött a provincialista vendég személye iránt érzett fővárosi gőg, de azért az is, hogy olvasatában ok nélkül kekeckedtem. Holott részemről ez nem kötözködés volt, csupán az iránti vágy, hogy söröskorsóból kapjam a sört. Nagy, öblös korsóból, aminek megmarkolhatom a fülét, s úgy élvezhetem a hidegen habzó nedűt, mintha a Valhallában ülnék, Odin asztalánál. 

– Köszönöm szépen, nagyon finom volt – mondtam, mikor hozta a számlát, s én bőséges borravalóval próbáltam őt kiengesztelni. A hölgy is érezhetett valami disszonanciát felém való modorában, s szabadkozni kezdett:

– Ami a korsót illeti… Ne haragudjon, nekünk jó ideje nincs már korsónk. Ezeket a nagy poharakat adják, amiknek az oldalán rajta van a márkajel.

– Semmi baj, én kérek elnézést – mosolyogtam rá, majd felkeltem asztalomtól, s abban a tudatban távoztam, hogy nem hagytam magam után keserű szájízt. 

***

Ez persze már jó régen volt. Nagyjából akkor, amikor bejöttek az első műanyag „vállfák”, s az eldobható műanyag „üvegek”. Akkoriban a kínai piacot még lengyel piacnak hívták, a telefonok meg faltól falig voltak hordozhatók, amíg a zsinór elért. 

Hogy visszasírom-e azt a világot? Dehogy sírom vissza! Egyrészt mert hiába tenném, másrészt mert minden, ami nekem ma normális, az a régebbi korok emberei számára volt abnormális, az automobiltól a gőzmozdonyon át a repülőgépig. 

Hiszen minden változik. Ahogy én is. Elég, ha csak arra gondolok, micsoda kínkeservesen hajtottam le annak idején az első korty sörömet, s annak kesernyés íze után hogyan fogadtam meg szent esküvel, hogy én ilyet többé soha még csak a szám közelébe se engedek.

Mégis… mégis akkor és ott volt az a töréspont, amit azóta se tudok kitörölni az emlékezetemből. Pedig az ital finom és hideg volt, igazi friss csapolás. A pincérnő máskülönben kedves és csinos volt, a terasz bútorai kényelmesek, a környezet tiszta és elegáns. Csak hát… az érzés, amikor az ember elképzel valamit, s nem azt kapja, az bizony eltüntethetetlenül bele tud égni az agyba. 

***

Vajon más is így van ezzel? Vagy csak az én lélekszemölcseim kezdenek kinőni az évek előre haladtával, akárcsak az agg Liszt Ferenc arcán a bibircsókok? Olyan jó lenne tudni. Olyan jó lenne ismerni legalább annyira a jövőt, hogy tudjam, mire számíthatok, s mi az, ami már véglegesen az enyészeté. Mert ha a korsó végleg eltűnik, valóban nem tehetek mást, mint emlékborostyánomba zárom formáját, tapintását, az ívet, amit ajkaim közt leír, mikor kortyra emelem; azt az alkarral kissé eltartott mozdulatot, ami elképzelhetően teátrális ugyan, de majdhogynem kötelességszerű, amolyan tisztelgésforma Szindbádnak, miként a bal kézzel szájról letörölt hab is. 

Meglehet, ez maga a megkövesedett provincializmus, akárcsak kis falumban a Kaparó Csárda pultja, ahol pontosan kétféle bort lehetett kapni anno: pirosat és fehéret. Pirosat, így mondtuk. Mifelénk a vörösöket borral kapcsolatban se emlegettük. S ha valamit el kell fogadni, hát azt, hogy a fagyi gombóca nem ötven fillér, a flipper már nem bélással működik és a tekét is felváltotta a bowling. Az egykor volt ultisoknak is rég leosztották a lapokat, a korsó sör pedig pohárban érkezik.

***

Még szerencse, hogy a nyár nemcsak a sör, hanem a fröccs évszaka is. Azt aztán nem lehet elrontani! Abban még mindig ott a kétharmad rész bor, na és az egyharmad rész… szénsavas ásványvíz… 

Szóda? Már ahol. Szokások? Már ahol. Emlékek? Mindenütt. Csak aztán mindez nehogy a valóság rovására menjen! 

Mert az emlékekben élés nem más, mint a létezés műanyag üvege.