A fejfa a halottat képviseli, ahogy a sírra ültetett fáról is sok helyen azt hiszik, hogy a halott lelkének ideiglenes szállása. A fejfákat formájuk szerint több csoportra osztják: a legegyszerűbbek a táblás fejfák, amelyeken oszlopra szegezett deszkán olvashatók a halott adatai, de magát az oszlopot vésik, karcolják, festik vagy díszítik. A fatönkös fejfának csak az elejére kerül véset, a törzs természetes állapotban marad; ide tartoznak a csónak alakú fejfák, amelyeknek a hátán él fut végig. Az oszlopos fejfáknak minden oldala egyformán kiképzett, a csúcs felé gyakran keskenyedik. Ez utóbbiakat nevezik kopjafáknak.

A zömmel négyzet vagy téglalap keresztmetszetű, faragott, mintegy 1,2-3 méter magas sírjelek anyaga régebben a kocsánytalan tölgy („cserfa”) volt, később többféle keményfából faragták; ennek élettartama mintegy 60-80 év. Mint a neve is jelzi, a „kopja” eredetileg a harcos zászlós fegyvere volt. Zászlócskák ma is lobognak a pusztai népek sírhelyein. Néhol nálunk is a halált hírül adó harangozás ideje alatt vagy azt követően lándzsára tűzött fekete zászlóval jelezték a templomtoronyból, hogy merre van a halottas ház.

Népművészetünknek és őseink hiedelemvilágának hiteles őrzői közé tartoznak a kopjafák. A halál utáni élet ősi magyar elképzelése abból a gondolatból indul ki, hogy míg az életet elvesztett test lassan elporlad, a lélek visszajár belé, majd ismét eltávozik, az elföldelt testbe „a lélek hálni jár”. A hozzátartozók, a család kapcsolatot tartott az elhunyt lelkével; miután a test nem adhatott többé szállást a léleknek, mert az elkötözött a másvilágra.

Egyistenhívő őseink szerint időbe került, míg a lélek eljutott az Ősök Istenéhez (Es-ten-hez), a Hadak Urához, ezért az útra minden szükséges útravalót megadtak neki: élelmet, ruhát, fegyvert, lovat stb. A halott és a fejfa – a kopjafa – élettelen; a halott a sírban, a fejfa fölötte. Minden kopjafa meghatározott jelentéssel bír: ha az ősi, belső-ázsiai eredetű tulipán alul helyezkedik el az oszlopon, akkor a virág a jóságot szimbolizálja. Amennyiben a kopjafa tulipánnal végződik, akkor női temetésre utal. Ha az oszlopfő nem virág forma, akkor férfi nyugszik alatta; buzogány végződéssel gyalogos, lándzsással lovas, félholdas végződéssel katonatiszt, lámpással vezér.

A kopjafa legfelső része a díszes hegye. Ez lehet tulipán, csillag, gomb, csonkagúla, pap fejfáján kehely, leányok sírján tulipán, rügy, bimbó, lófej vagy turbános. A hegye alatt van a fejfa „homloka”, ahova a díszítés kerül; ide vésik a halott foglalkozására jellemző szerszámokat; a csizmadia dikicsét, az ács szekercéjét, fűrészét, baltáját, a földműves ekevasát, a cigány hegedűvonóját, az asszonyok orsóját stb. A kopjafa következő része az ovális, fűrészes vagy rovátkás eresz, amely a feliratot védi a lecsurgó esőtől. A halálozás évszáma legtöbbször az eresz síkjára kerül. A törzs a felirat és a sírvers helye, amely felirat – gyakran rímekbe szedve – az elhunyt első személyében beszéltető szöveg. A földbe ásott rész a kopjafa lába. A fejfákat gyakorlati okból néha kifestik, hogy a fát tartósítsák, csírátalanítsák. Az idősebbek fejfája feketés, amelyet úgy készítenek, hogy megpörkölik a fát, majd ecetes vízzel kevert hamuval bedörzsölik a halotti torra levágott tyúk vagy borjú májával. A kiskorúak fejfája többnyire kék. A kopjafa részeit antropomorf elképzelések alapján másmás névvel említik: fej, konty, törzs, köldök, bajusz, szív, nyak, hát stb. Kós Károly szerint „a fejfák bárkit tájékoztatnak a halott vérségi hovatartozásáról, neméről, életkoráról, vagyoni helyzetéről, foglalkozásáról. A kopjafák faragásának módja és alkalmazásának a szokása egyaránt a magyarok kereszténység előtti egyistenhitéből ered…” Létezett egy ősi jelrendszer, amely a forma és a kompozíció segítségével információt továbbított a halottról.

A ma alkalmazott motívumok legtöbbje azonos az ősiekkel – régiekkel. Ilyen ősi jel például a tulipán, amely a magyar ember fájdalmas szeretetét fejezi ki a tőle örökre elvált szerelmes párja iránt. A tulipán a halálon túli fájdalmas szeretet ősi világunkból fennmaradt emléke, a magyar nép egyetemes életének, kultúrájának, hagyományainak, azok folytonosságának egyik népművészeti közvetítője a vad tulipánnal ékes sztyepek ősi emlékétől egészen a máig.

A kopjafák múltunk egy részét alkotják. Ahogyan ősi hitünk szerint itteni létünket kötötték össze a halálon túli világgal, úgy mai világunkat öszszeköti ősi gyökereinkkel. Az egyre több helyen és több funkcióban megjelenő kopjafáink a nemzet lassú öntudatra ébredését jelképezik.