Figyelem, mágia következik! A Vice online magazin ázsiai kiadása április 9-én jelentetett meg egy interjút Matt Loughrey ír fotográfussal, aki régi fekete-fehér fényképeket és filmeket restaurál és színez be digitális módszerrel, adta hírül a 444.hu. A művész a cikkben legújabb projektjéről beszél, amelyben a vörös khmerek által meggyilkolt emberek hivatalos portréit alakította át: szépen kiszínezte és mosolygóssá tette az áldozatok fotóit. Az eredeti képeket a Phnom Penhben található hírhedt Tuol Szleng börtönben készítették a rabokról, így regisztrálták őket.

Hirdetés

Ebben a börtönben Pol Pot diktatúrája alatt mintegy 18 ezer ártatlan embert öltek meg, és mindössze heten élték túl az itt töltött időt. Az ír művész úgy gondolta, itt az idő egy kicsit megszépíteni, emberibbé tenni a történetüket.

Természetesen hatalmas botrány tört ki, egész Kambodzsát felzaklatta a provokáció, mert ezt azért nehéz volna művészetnek nevezni. Csak képzeljük el, milyen felháborodást váltana ki, ha az auschwitzi haláltábor foglyait retusálná át mosolygós, pirospozsgás turistákká az ambiciózus ír.

Beteg dolog, nemzetközi botrány lett belőle. Az ír pasas valószínűleg már tudja, hogy nagy hülyeséget csinált, ám mentegetőzéseiből az tűnik ki, még mindig nem fogta fel, hogy olyan bűnt követett el megkínzott és meg­gyilkolt emberek százezrei ellen, hiszen Kambodzsában a vörös khmerek közel kétmillió ember halálát okozták, amit nagyon nehéz jóvátenni. És még ennél is rosszabbat tett. Megnyitott egy kaput, amin nem volna szabad belépni.

Mai kényelmes, pompásan digitalizált világunkban egyre kellemetlenebb emlékezni olyan dolgokra, amik megtörténtek ugyan, de sajnos nagyon nem szépek. Vajon a TikTok (ez egy fiataloknak szóló internetes oldal) mai használóinak van-e kedvük megkínzott rabok fotóit nézni a huszadik század haláltáboraiból? Vajon lájkolnának-e véresre vert rabok arcáról készített felvételt, ha valaki föltenné az oldalra? Vajon az Instagram és a többi hasonló vidám felhasználóinak volna-e kedve mondjuk a hortobágyi munkatábor, vagy Recsk, vagy Kolima rabjainak életéről készült fényképeket nézegetni az aktuális médiacicák és médiakandúrok helyett?

A kérdés költői, a válasz prózai. Az idő elszáguldott felettünk, mint Kassák Lajos nikkelszamovárja A ló meghal, a madarak kirepülnek című versben. A világ félelmetes tempóban megváltozott és változik egyre gyorsabban, mi pedig, elátkozott és elárvult huszadik századi embergyerekek, még mindig élünk, pedig már nem kéne itt lennünk, nem kéne emlékeznünk a szépre és jóra, illetve a csúfra és gonoszra, mert ezek itt már nem jelentenek semmit.

Már nem számít, minek születtél, csak az, hogy minek akarod látni magad. Már nem számít, milyen körülötted a világ, csak az, hogy mit mutat helyette az okosszemüveged. És igen, úgy látszik, közeledik az idő, amikor már nem számít, mi volt a múlt, hanem csak az, amit majd mutat helyette neked az okosemlékezet.

Most még úgy tűnik, az ír pasas szörnyű hülyeséget csinált, most még sokan háborgunk, de lehet, hogy holnap ez már természetes lesz. Beírod majd az okosemlékezetbe, hogy milyen múltat szeretnél, és már látod is. Ha ugyan akarod látni, ha ugyan szükséged van rá, mert lehet, hogy már közöttünk jár az a nemzedék, amelyik valóra váltván a bolsevikok legmerészebb álmát, a múltat végképp el fogja törölni. Múlt volt: nincs. Csak jelen van. Örök élet, ingyensör.

Korábban írtuk