Itt álljunk meg, s tegyük fel a kérdést: hogy kerül a csizma az asztalra? A tanácsrendszer lebontása a munkástanácsok felállításával kezdődik? Valójában 1956 még igen közel volt időben a háború előtti polgári társadalomhoz, élénken élt még a nagyiparban és a nagybirtokokon dolgozókra jellemző proletár-cseléd nyomor emléke, a nagytőke uralma, és ezt nem akarták visszaállítani. A földbirtok esetében mindezt földosztással meg lehetett akadályozni, a nagyüzemek esetében azonban nyilvánvalóan más megoldást kellett keresni, hogy ne a nagytőkések kezébe kerüljön vissza a tulajdon. Valamit megsejtettek tehát a tőkés tulajdonlás természetéről, valamit, ami a kezdetektől állandó feszültséget, olykor háborúkat szított, s amit el akartak kerülni.

A dolog megértéséhez röviden nézzük át, milyen utat járt be a polgári társadalom a francia forradalom óta eltelt mintegy kétszáz év során. Tudva persze, hogy a folyamat nem akkor kezdődött, hiszen Angliában a maga kegyetlen módján már jóval korábban elindult, amikor a gyapjútermelés miatt, a nagy területet igénylő juhtenyésztéshez a parasztokat elkergették földjeikről, és az országutakon bolyongó emberek ezreit „csavargás” vádjával felakasztották. Talán ebből nőtt ki a szociálisan kevésbé érzékeny angolszász modell.

Úgyszintén virágzott már a kapitalista termelési mód a Németalföldön, ahol viszont egészen más utat járt be; a protestáns etikára alapozva kemény munkával és takarékos fogyasztással, ahogyan azt Max Weber leírta A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című művében. Ezt pedig – némi leegyszerűsítéssel – a szociális piacgazdaság megalapozásának tekinthetjük.

Ugyanakkor e társadalom ideológiai alapjait mégiscsak a franciák fogalmazták meg jelszavakban – szabadság, egyenlőség, testvériség –, valamint az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában, mely szerint minden embernek joga van a szabadsághoz, a biztonsághoz és a tulajdonhoz.

A kérdés az, hogy mi valósult meg ezekből az elképzelésekből. A szabadság és a törvény előtti egyenlőség úgy-ahogy igen. Ám mi történt a testvériséggel, ami, ha úgy tetszik, az újfajta társadalmi berendezkedés, a polgári társadalom összetartó ereje, lelkiismerete? Ez kellene biztosítsa azt, hogy ne alakuljanak ki a társadalom tagjai között jelentős, antagonisztikus ellentétek, melyeknek forrása valójában e társadalmi berendezkedés gazdasági alapja: a tőke. A valóságban az elmélettel ellentétes folyamat zajlott le. A tőketulajdon immanens természete a folyamatos gyarapodás, a profittal növelt tőke új és új befektetéseket keres – a nagy hal megeszi a kis halat –, s a társadalmi különbségek egyre nőnek és nőnek.

A tőkekoncentrációnak ezt a természetét ismerte fel viszonylag korán Marx, amiből arra a következtetésre jutott, hogy e koncentráció egy idő után olyan fokúvá válik, hogy néhány tucat tulajdonos kezében összpontosul a társadalom teljes vagyona. Erre alapozta a kommunizmus elméletének gazdasági alapjait, miszerint, ha ez az állapot bekövetkezik, az állam kisajátítja és állami tulajdonba veszi ezt a vagyont.

Mi már tudjuk, ez nem járható út. Nemcsak azért, mert rossz időben, rossz helyen jött létre az úgynevezett kommunista társadalom, hiszen Marx, mint elméletéből következik, Európa legfejlettebb régióiban és a polgári társalom legmagasabb fokán képzelte el ezt a változást, a korabeli Oroszország pedig egyik kritériumnak sem felelt meg, de azért sem járható út, mert ellentmond az ember alapvető természetének.

Annak, hogy a tulajdonához minden ember, minden korban ragaszkodott és ragaszkodik. Minden bizonnyal az őskor embere ugyanúgy ragaszkodott saját bunkójához, ahogy a mai ember ragaszkodik a saját tulajdonához (feltéve, ha van neki). És azért sem felelt meg – a szocializmust megélt országok lakói tapasztalták –, mert azt a szép elképzelést, hogy mindenki képességei szerint dolgozik és szükségletei szerint fogyaszt, nem lehet megvalósítani. Ahhoz ugyanis olyan különleges képességekkel rendelkező emberekre lenne szükség (bár igaz, hogy a kommunisták ilyen különleges anyagból gyúrtaknak képzelték magukat), akik el tudják dönteni, kinek milyen képességei és milyen szükségletei vannak. Márpedig, ahogy a költő mondja „az ember fenség, Észak-fok, titok, idegenség” – és csak Isten a tudója, kiben mi lakozik.

Ahhoz, hogy az egyre növekvő vagyoni, és az ebből fakadó társadalmi különbségek ellenére a társadalmi béke megmaradjon, igen sokat tettek és tesznek az egyes országok. Az a hatalmas tömegkommunikációs henger, amely minden orgánumból, a tévéből, rádióból, újságokból zúdul az emberekre, megteszi hatását. Ahogy a filozófus Herbert Marcuse Az egydimenziós ember című művében kimutatta, a viszonylagos jólét, valamint a magas technikai civilizáció a termelésben és a társadalomban olyan folyamatokat idéz elő, amelyeknek következtében az ember egész természete megváltozik. A világ dolgai között tájékozódni képes sokoldalú személyiség helyére a csak egyetlen dimenzióban, a tömegkommunikáció szemüvegén keresztül tájékozódó ember lép. Ugyanezt a jelenséget írta le David Riesman A magányos tömeg című szociológiai munkájában, aki arra az eredményre jutott, hogy az átlag amerikai ember úgynevezett kívülről irányított személyiség, aki aszerint él, gondolkodik, viselkedik, amit a szűkebb-tágabb környezete kínál neki. Nincs önálló, belső értékrendje, amely szabályozó erőként befolyásolná cselekedeteit. Ilyen folyamatok eredménye az, hogy az egyre mélyülő társadalmi különbségek ellenére nincsenek a társadalmat megrázó megmozdulások.

Ahogyan ezt az ókori Rómában már felfedezték: panem et circenses. Nyilvánvaló, hogy a társadalomfejlődésnek ezt az útját nem kívánjuk tovább követni. És most nézzük, mi jellemzi mai viszonyainkat.

Kezdem egy Lóránt Károly által írt, nemrég megjelent publicisztika néhány mondatával. „Ma már mintegy 500 vállalat uralja a világkereskedelem hetven százalékát, és az összes multinacionális vállalat egy százalékának kezében van a közvetlen külföldi befektetések állományának a fele. Mivel a multinacionális vállalatok átlépik az országhatárokat, kevéssé törődnek a nemzeti célok támogatásával, érdeklődésük előterében a saját befolyásuk, hatalmuk, profitjuk növelése áll.”

Az említett tőkekoncentráció tehát lassan eléri saját végső határait. Orbán Viktornak az új kor kezdetére utaló kijelentése továbbgondolásra késztet, arra, hogy valóban egy, az eddigiektől alapjaiban különböző társadalom építésén gondolkodjunk, amely nemcsak a mai siralmas magyar valóságra ad választ, hanem a polgári világ továbbélésének egyik lehetséges útját jelöli. A francia gyökerekhez visszanyúlva, arra kell választ találni, hogyan érvényesülhet a polgári forradalomban eddig mostohán kezelt „testvériség” jelszava, és mit jelent az, hogy „minden embernek joga van a tulajdonhoz”.

Testvériség: emberek, közösségek egyetértése, barátsága, együttműködése (Larousse). A tőkés-bérmunkás (kedves eufemizmussal: munkaadó-munkavállaló) viszonyt antagonisztikusnak, azaz egymással kibékíthetetlennek tekintjük: a tőkés a profitját kívánja növelni, a munkás pedig ennek rovására a bérét. Ezen a helyzeten akkor változtathatunk, ha megváltoztatjuk e kapcsolat jellegét. Ha ugyanis komolyan vesszük azt, hogy mindenkinek joga van a tulajdonhoz – nevezetesen a tőketulajdonhoz –, ez azt jelenti, hogy mindenkinek, aki dolgozik, lehetővé kell tenni, hogy egyúttal rendelkezzen e tulajdonnal.

Magyarországon ma ez alapvetően a családi vállalkozásokban van így, ahol a szűkebb-tágabb család tagjai együtt végzik a vállalkozás feladatait mint tulajdonosok, és egyaránt részesülnek a megszerzett jövedelemből; tulajdonosok és alkalmazottak egyszerre. Sok esetben így van ez a kis- és közepes vállalkozások esetében is. Létezik olyan magyar közepes vállalkozás, például a Herendi Porcelángyár, ahol a 25 százalékos állami tulajdon mellett a tulajdon nagyobbik hányada az alkalmazottaké.

Ezt az utat követve javasolhatjuk, hogy minden gazdasági vállalkozás alkalmazottja legyen egyben tulajdonosa is az adott vállalkozásnak, méghozzá azonos arányban. Ez vonatkozik minden vállalkozásra egyaránt, a mezőgazdaságtól az iparon és kereskedelmen át a bankokig.

Ennek menete első lépésben az, hogy az amúgy is feltőkésítésre szoruló megroggyant közkereseti vállalkozás az alkalmazottak számához mért arányban látja el tőkével az állam. Ha például egy vállalkozás tőketulajdona tízmillió forint, és a tulajdonos mellett öt alkalmazott dolgozik, akkor az állam ötször tíz, azaz ötvenmillió forinttal emeli a vállalkozás tőkéjét, és egyben a cég minden tagját tulajdonossá teszi. Ma Magyarországon kb. 700 ezer kkv van, ha átlagosan mindegyik 50 milliós tőkeemelésben részesül, ez összesen 3500 milliárd forint költséget jelent az államnak. Sok pénz, ám nem annyi, amennyi középtávon ne állhatna rendelkezésre, hiszen a Brüsszelből 2013-ig lehívható összeg ennek több mint a kétszerese.

Ezzel az eljárással megszűnik az a két veszélyforrás, ami napjaink polgári társadalmait fenyegeti: a tőkekoncentráció végtelen folyamata és az úgynevezett fenntartható fejlődés (ami a tőketulajdon profitjához hasonlóan folyamatos növekedést jelent), aminek következtében előbb-utóbb a természeti erőforrások kiapadnak. Az alkalmazott-vállalkozók között ugyanis a profit megoszlik, a tőke pedig alkalmatlanná válik arra, hogy folyamatos terjeszkedéssel világuralmi pozícióra törjön. És megszűnik a tőkés gazdálkodás eddig követett útja, amely ha nem változik, szükségképpen bukáshoz vezet: a szinte felfoghatatlan méretű tulajdon egyfelől, és a milliárdnyi tulajdon nélküliek másfelől. Az erőforrások kimerülése és a fenntartható fejlődés közti feszültség együttesen vezet egy mindent elborító, pusztító háborúhoz.

Tudom, hogy ez a mai magyar társadalom lehetőségeit messze meghaladó feladat, azonban úgy gondolom, hogy el kell indulni ezen az úton. Az Európai Uniótól érkező ezermilliárdok lehetőséget teremtenek a kis- és közepes vállalkozásoknál ennek az átalakításnak a beindítására, ezért célul kell kitűzni, hogy a társadalmasítás előbb-utóbb minden vállalkozásra kiterjedjen. De a logika szabálya is azt diktálja, hogy az állam avatkozzon be, hiszen a szabadsághoz és a biztonsághoz való jogot is az állam biztosítja a maga eszközeivel, mi indokolná, hogy a tulajdonhoz való jogot – ami szintén megfogalmazott alapkövetelménye a polgári társadalomnak – ne ugyanő garantálja.

Ezzel valamelyest helyreáll a világ rendje. Az emberek közötti vagyoni különbségek a személyiségben rejlő különbségekre redukálódnak, hiszen a gazdasági vállalkozások belső struktúrája megmarad, a vezérigazgatótól a segédmunkásig terjedő skálán a jövedelmek ugyanúgy különböznek, mint ma, s ennek alapját az adja, hogy ki milyen mértékben rendelkezik az ambíció, a rátermettség, az iskolai végzettség és egyebek szintjeivel. A vállalkozás tiszta nyereségéből viszont mindenki egyenlő arányban részesedik. Ha valaki kilép a vállalkozásból, az egy főre eső tulajdonrész megnő, ha új embert vesznek fel, akkor arányosan csökken. Tulajdonrészt senki nem vihet magával, az új belépő viszont hozhat, ám az ugyanúgy megoszlik a tagok között, mint az eredeti feltőkésítéskor volt.

Mindez nem jelenti a polgári társadalom kereteinek megváltoztatását. Ellenkezőleg. Valószínűleg a polgári társadalomban rejlő valódi lehetőségek kibontakozását jelenti, azt, hogy a társadalmi és vagyoni különbségek emberléptékűvé válnak, és valamivel barátságosabbá válik a világ. Széchenyi azt mondta, kiművelt emberfők sokaságára van szüksége a hazának, én azt mondom, önálló, magabízó egzisztenciák sokaságára, akik gazdasági biztonságot teremtenek, és akkor könnyebben alkothatnak csodákat a kiművelt emberfők.

Ma mindenki a változás szükségességéről beszél. A Fidesz nagyarányú győzelmével bekövetkező nagyarányú változásról. És ezt a nagyarányú változást többnyire a mezőgazdasági és egyéb kisvállalkozások támogatásában látják. A vázolt elképzelés ehhez nyújt egy lehetséges megoldást. Az 1956 októberében felsejlő gondolat mára végképp aktuálissá vált. Az addig alapvetően csak nemzeti keretek között terjeszkedő és koncentrálódó tőke mára átlépte a határokat, s „az első száz legnagyobb gazdaság között 38 multinacionális vállalatot találunk”, ahogy A tőke világuralma című imént már idézett Lóránt Károly-féle írásból tudjuk. Ezt a folyamatot kell megállítani, ha egyáltalán lehet, és nem késő bármit is tenni a folyamat ellen.

Ezzel ’56 hőseinek emlékét nemcsak a kommunista világuralom megakadályozásának egyik fontos lépéseként őrizhetjük meg, hanem azzal a gondolattal is, hogy a tőke világuralmának veszélyére ők figyelmeztettek először.

A szerző szociológus