Különös dolog ez, de ahogy minden évben, idén is a lehető legjobbkor érkeztünk el a keresztény évkör lélekemelő időszakához, az adventhez. Ennek a már mögöttünk hagyott második vasárnapját a reménynek szenteli a keresztény hagyomány, márpedig kevés dologra van nagyobb szükségünk, mint a reményre.

Hirdetés

Az emberi civilizáció egyik legszebb alkotása a tavasz, nyár, ősz és tél örök körforgásának mitológiává nemesítése. A megújulás sok évezredes mítosza, a fény visszatérő győzedelme a sötétség fölött átszövi a keresztény világértelmezést is. Advent heteiben, miközben Krisztus születését várjuk, ezt a mítoszt éljük újra, a ránk nehezedő sötétség súlya alatt megbánjuk bűneinket, hogy azokat letéve annál teljesebben élhessük át a világosságnak a téli napfordulót követő győzelmes kiterjedését.

A berlini fal leomlása után sokáig abban a tudatban éltünk, hogy ez a várakozás csak a lelkünkben zajlik, a világosságnak a sötétséggel szembeni győzelmébe vetett remény csak a belső világunkban él, a világ körülöttünk békésen éli a mindennapjait. Aztán rá kellett jönnünk, hogy a sötétség hatalma nem múlt el végleg fölülünk. Előbb a mohóság által hajtott gazdasági válság hengeredett végig a világon, emberek millióit téve földönfutóvá. Aztán a vírus adott az emberiségnek leckét a természet erejéről. Most pedig szörnyű háború pusztít a szomszédunkban, súlyosan megnehezítve a mi életünket is.

Szükséges és helyes, hogy megértsük mindezeket a figyelmeztetéseket, és hogy elválasszuk a bűnösöket és az áldozatokat. De talán még fontosabb, hogy ne adjuk föl a biztos reményt abban, hogy végül a fény, a jó most is győzedelmeskedik.

Korábban írtuk