Pontosabban Diószén faluból, a Szeret folyó bal partjáról. A jobb parton Klézse. Valahogy úgy, ahogyan Pest szemben fekszik Budával, de Klézse és Diószén között vízi járművel közlekedhetnek az emberek. Föltételezések szerint a XX. század fordulója körül mintegy 260 ezer honfitársunk élhetett Moldvában, közülük azonban mindössze 50-70 ezren beszélhetnek ma magyarul, illetve vallják magukat magyarnak.

Hirdetés

Az ott élő magyarok ősmagva még abból a népből származhat, amelyik 896-ban az Etelközből a Kárpát-medencébe települt honfoglalók közül maradt hátra. Tehát nem kizárt, hogy eredettörténetük azonos az 1000 előtt Európában meghonosodott magyarokéval.

A soviniszta román történetírás szerint a csángók elmagyarosodott románok (abszurd állítás: miként magyarosodhattak volna?), s noha római katolikus vallásuk éles cezúrát húz közéjük és a románok közé, ezt egy vállrándítással elintézik. S román katolikusoknak titulálják a római katolikusokat.

Amióta eszét tudja a csángó magyarság, könyörtelenül sanyargattatik az elnyomó románság rosszvoltából, holott ők az őslakosok, akárcsak Erdélyben. A tatárjárás megváltoztatta a nemzetiségi viszonyokat, és a pogány kunok itt kezdtek áttérni a katolikus hitre a mongol előnyomulástól félvén, húzva Európához. 1238-ban még püspökségük is volt Milkón, de a mongol horda elsöpörte és az őslakosokat megtizedelte. 1241 után kezdett a balkáni, vlachnak, majd oláhnak nevezett nép áttelepülni a megüresedett területekre. A XIII. században kunok és jászok éltek ezeken a tájakon. Erről árulkodik a Jászvásár városnév is. A nagy vérátömlesztés 1764-ben történt. A madéfalvi veszedelem után. Az osztrák terror elől menekültek a székelyek a Kárpátokon túlra.

Tehát ennek a maroknyi magyarnak a sorsa, történelme, múltja és a jelene menekülésből, szenvedésből áll. Hasonlóképpen a kárpátaljai magyarsághoz, csakhogy az utóbbiakat 1945 óta előbb a szovjetek, most az ukránok akarják likvidálni. És annak a csodával megmaradt piciny magyar közösségnek az ajándékát közvetítette Petrás Mária páratlan művészetével. Éneklésével, ősi dalaival, amelyekhez ő is hozzáköltött, azután ízig-vérig katolikus kerámiaművészetével, most az életbölcseletet összefoglaló Emeld fel, Uram, kicsiny népemet! című könyvével.

A sors azonban még őt is sújtotta egy pillanatra Magyarországon is. Amikor állampolgárságot kért. A hivatalosság azzal utasította el a kérelmet, hogy csángó népcsoport nem létezik, tehát ő nem lehet magyar.

Szavakkal nehéz érzékeltetni, visszaadni énekben és látomásos kerámiában megfogalmazott művészetét, csak a leírt szavakat lehet igazán szóban értelmezni. Szervátiusz Klárával beszélgetvén bontakozik ki előttünk ez a csodálatos ajándék, amit a maroknyi magyar tizenötmillió magyarnak küldött. Mert a Kárpátokon túl élő magyarság lényege, kvintesszenciája fogalmazódik meg vallomásában és ennek előtte dalban és formában, amit ő most szóban is összegezett.

És művészetében az a szívszorító, hogy a történelem okán azonosul katolikus tudata nemzettudatával. E könyvében pedig diószéni és klézsei emlékeire épül életszemlélete.

Erről az életszemléletről írja Döbrentei Kornél előszavában:

„A Petrás Mária-gondolatok kristálytiszta, összegző gyűjteménye […] Benne a tanúságtevő magáévá szenvedett igazsága, magától értetődő egyszerűséggel, az egyetemesség igényével, a szívek magasáig mutattak fel. Átható erővel.”

Ez a maroknyi magyar Petrás Mária révén erős hitet sugároz az olykor bizony elcsámborgott magyarságnak. A Tamási Áron-i gondolatot tovább folytatva: ha a székely a különb magyar, akkor a csángó a különb székely.

Korábban írtuk