Gondoltunk-e arra, hogy a magyar mitológia mennyivel gazdagabb, mint a fentiek? Hazánkban ma is a monarchikus történelmet tanítják, elfeledkezve saját múltunkról. Ismerjük a görögök, a rómaiak és a germánok mitológiáját, nap mint nap hallunk a finnugorok Kalevalájáról, Óze anyóról és Odin főistenről, de vajon hányan tudatosítják, hogy milyen csodálatos a mi ősköltészetünk. 1998-ban megjelent Paál Zoltán „Arvisura – Igazszólás” című kötete, amely nem más, mint mondák, regék, népi hagyományok a palóc kézművesek világából.

Paál Zoltánt jól ismertük; igaz ember volt. Olyan ember, aki egyszerűen leírta a belé kódolt ősi ismeretanyagot, amit csak olyan ember ért meg, akiben ugyanezen ismeretek kódja benne van. Kezdetben ódzkodtak attól, hogy az Arvisúrák nyomtatásban megjelenjenek, mondván: „igazgyöngy nem való disznók elé” – értve ez alatt az Arvisurán gúnyolódó történészeket. Pedig Paál Zoltán nem akart mást, mint a régmúlt idők tiszta forrásvizét, emberi tisztességgel, jó szándékkal a felszínre hozni, hogy elvezessen bennünket az általa „megálmodott” őshaza mesevilágába.

Európa kultúrnépei a humán műveltség alapjait szinte kizárólag a görög-római kultúrán keresztül szerzik meg, és ezen népek mitológiáján nevelkednek. Középiskolás diákjaink újabban tanulják a kelta és germán mitológia történeteit is. A Kalevala világa már periférikusabb terület a hagyományos európai kultúrkör számára, de keletkezésétől keletre olyan területekre tévedünk, amelyekről a „civilizált” világ még ajakbiggyesztéssel sem óhajt tudomást venni; legalábbis olyan értelemben nem, hogy érdemesítenék egy pillantásra kelet misztériumát.

Szerintük onnan csak barbár lovas hordák érkeztek Európába. Az pedig teljesen érthetetlen, hogy a magyar kulturális élet egyes képviselői ma is elutasítással beszélnek minden olyan próbálkozásról, amely kapcsolatot igyekszik találni ősi, ázsiai kultúrákkal. Még a hun–magyar rokonságot is délibábos romantikának tartják. Ezért nem véletlen, hogy a magyar diák jobban ismeri Arthur király udvarát, mint Atilla kardját, vagy akár a Trisztán és Izolda történetét, mint Emese álmát. Azok, akik érdeklődnek a magyar régmúlt iránt, kemény falakba ütköznek.

Paál Zoltán hagyatékából olyan őstörténet tárul föl, amely térben és időben hatalmas ívet rajzol az emberiségről abból az időből, amelyből nincsenek írásos emlékeink. Az Arvisurák műfaját nehéz meghatározni, talán a regékhez állnak legközelebb.

Paál Zoltánnak nem voltak tudósi előítéletei. Az anyag olyan óriási, szerteágazó, összefüggő, hogy csekély jelentősége van annak, hogy egy-egy nevet hogy ejtettek, hogy írtak, hiszen sokszor előfordult és mindig tisztán lehetett tudni, kiről van szó. A regös dolga, hogy regéljen, a hallgatóé, hogy megértse. Ha az ember elkezdi olvasni a palócok csodálatos regevilágát, nem tudja letenni a kötetet. Akiben kódolt a magyarság, az érzi, hogy ez a világ a miénk, az övé; ez az a világ, amelyet elvesztettünk, de ott él a lelkünkben. Ezek az „igazmondások” (Arvisurák) ugyanolyanok, mint népművészetünk, zenevilágunk, táncvilágunk, mesevilágunk; ezek csak a miénk, magunké és csak mi értjük meg. Megdöbbentő, hogy amint fiatal kutatóink egyre többen és egyre gyakrabban járják Belső-Ázsiát, egyre több részéről derül ki, hogy a nevek, a helységek, az évszámok igazak, valóságosak. Ezek rejtjelezett ismeretek, amelyeknek a kulcsa a magyarokban van. A rómaiak sem a farkas-táplálta Romulustól és Rémustól származnak, Odüsszeusz sem kereste Nauzikát és a germán istenek sem harcoltak egymással, de egy nép képzeletében ezek megjelennek és gazdagítják gondolkodásmódjukat.

Mindezen mondáknál sokkal gazdagabb a palócok regevilága, amelyet ha valaki megért, gazdagabb és magyarabb lesz, tudatosít olyan dolgokról, amelyeket eltiltottak tőlünk. Az igazszólás ezt a zárat töri föl a maga sajátos műfajával.