A magyar társadalomban, különösen a jobboldali felében máig élénken él 2006 őszének véres emléke. Akkor a gyurcsányi hatalom az ellene irányuló hatalmas és jogos elégedetlenség kifejezésére erőszakkal, jogellenes rendőri támadással reagált, és ezzel számos ártatlan ember életét nyomorította meg, nem keveseknek maradandó egészségkárosodást okozva.

Hirdetés

Ugyanekkor zajlott az az önkormányzati választás is, amely a Fidesz–KDNP országos választásokon történő, immár 17 éve tartó győzelmi sorozatának első eleme volt. A 2002 és 2010 közötti, minden szempontból katasztrofális baloldali kormányzás olyan mértékben járatta le a mai ellenzéket, hogy az így is indokolatlanul hosszúra nyúlt regnálásuk második felében már mind az utcán, mint a szavazó­fül­kékben vereségek sorozatát szenvedték el.

Az ellenzék azóta a hazánk elleni brüsszeli áskálódás mellett kétféle politikai módszerrel próbál visszakapaszkodni a hatalomba: egyrészt radikális kormányellenes retorikával, másrészt a Fidesz ellenzéki időszakából vett vélt minták másolásával. Ami jelenleg az építési kordonok lebontása és az azt övező erőszakos tüntetések képében a baloldalt jellemzi, az valójában e két módszer ötvözése, amelynek célja a külföldi megbízásból kialakított háborúpárti álláspontjuk érvényre juttatása.

A baloldal második 2006-ot próbál csinálni. A gond ott van, hogy ez több okból is lehetetlen. Vegyük sorra ezeket. Elsőként talán azt érdemes kiemelni, hogy a 2006-os tüntetéseket nem „csinálta” senki, azok a magyarok tömeges elégedetlenségének megnyilvánulásai voltak. Ez azt is jelenti, hogy a baloldal stratégiájának már a kiindulópontja is hibás: azt hiszik, hogy ha utcai erőszakot szítanak, az ugyanolyan helyzetet teremt, mint ami 2006 őszén volt. Ez azonban nem igaz, olyat pedig ritkán látni, hogy valaki hibás kiindulópontból megfelelő eredményre jusson. A második fontos különbség, hogy jelenleg a felállás fordított. 17 éve a rendőrök verték a békés tiltakozókat, most azonban a kiemelkedően professzio­nális, türelmes és határozott rendőrök elszenvedői a tüntetők provokációjának, melynek során azt próbálják elérni, hogy a hatóság tagjai visszaüssenek. A tömeges társadalmi tiltakozás hiánya mellett tehát azért sem tud sikerrel járni a baloldal kísérlete, mert a rendőrök jól kezelik a helyzetet, és persze azért sem, mert az áldozatpóz valójában csak a közösségi médiában működik. Rengeteg lájkot lehet begyűjteni azzal, ha valaki a hatalom túlzott fellépésének ártatlan áldozataként mutatja be magát, de a magyarok nagy többsége átlát a szitán. A felvételek megtekintése után mindenki számára egyértelmű, hogy a rendőrök békések és türelmesek voltak, pedig az aktivisták mindent megtettek, hogy erőszakos intézkedést provokáljanak.

2006 őszén egy kedvező világgazdasági környezetben is bukdácsoló, sikertelen és hazug kormányzat próbálta letörni a jogosan tiltakozókat. Ma viszont egy világválság közepén is az ország biztonságát és a kormányzás fő eredményeit megvédeni képes vezetéssel szemben próbálkozik forradalmat szítani egy szűk kör. Az egyetlen közös pont, hogy az erőszakos fellépés a baloldalhoz köthető. A tiltakozáshoz természetesen mindenkinek joga van, e jog azonban kizárólag a törvények betartásával gyakorolható, hiszen jogállamban nem csupán az állam, de polgárai is kötelesek a jogkövetésre. A baloldali tiltakozók természetesen ezt pontosan tudják. Tudatosan és szándékosan sértenek törvényt a kordonbontással és a rendőrök elleni támadásokkal azért, hogy politikai céljaikat megvalósíthassák.

A tények és a gyakorlat tehát azt mutatja, hogy az áldozatpóz nem fog sikert hozni számukra. Fontos tanulságok azonban adódnak a tevékenységükből. A baloldal Magyarországon nem képes fejlődni: 2006 ősze óta folyamatos vereségsorozatuk után még mindig ugyanazokkal a módszerekkel próbálkoznak, amelyekkel annyiszor kudarcot vallottak már. Komikus, hogy bár választásról választásra kevesebb szavazót tudnak maguk mellé állítani, folytatják ugyanazt a radikális rendszerellenességet, amely szűkíti a lehetséges bázisukat. Minél radikálisabb Orbán-gyűlöletet képvisel a baloldal, annál kevesebben szavaznak rájuk, és ezt az egyszerű összefüggést 13 év ellenzéki lét után sem értik meg a túloldalon. Sőt, a tavalyi országgyűlési választás óta csak növelték radikalizmusukat, ami az ország jövőjéről szóló semmitmondás erősödését is természetszerűleg magával hozza. A magyarok többségének azonban a radikalizmusra, a forradalomra és a „ki mond csúnyábbat a Fideszre” nevű játékra nincs igénye. Olyan pártokra szavaznak inkább, amelyek mondanak valamit az ország jövőjéről és az ő életükről, és a háború árnyékában a béke és biztonság mellett állnak ki.

A baloldal stratégiájának másik fontos tanulsága, hogy az erőszak sem drága nekik, amikor a hatalom megszerzéséről vagy megtartásáról van szó. Elfogadhatatlan, hogy a rendőröket zaklatják, provokálják, és még a jogszerű intézkedésbe is diktatúrát, elnyomást és rendőrállamot próbálnak belelátni, láttatni. Nem csoda, ha ebből nem lesz egyhamar választási győzelem.

Persze számomra jobboldaliként nem a magyarországi baloldal sorsa a fontos. A magam részéről jó kezekben látom az ország vezetését, és nem rágom le a körmeimet azon izgulva, hogy mikor lesz már végre kormányváltás. Hazám egészének sorsa azonban annál inkább érdekel. Az ellenzék alacsony szellemi és politikai színvonala akkor is árt az országnak, ha közel sem fenyeget az a veszély, hogy holnap átvegyék a kormányrudat. Árt azzal, amikor hazai sikertelenségüket külföldi beavatkozás segítségül hívásával próbálják kompenzálni. Árt azzal, amikor háborúpárti nyilatkozataikkal veszélyeztetik a magyarok biztonságát, különösen pedig a kárpátaljai magyarok jogait. Árt azzal, hogy nem lehet valódi, érdemi vitákat folytatni velük, mert egy-két kivételtől eltekintve épkézláb és kerek gondolatot nem hallunk tőlük. Jobboldaliként is azt gondolom, hogy a komolyabb politikai verseny a Fideszből is még jobb teljesítményt hozna ki, persze ez utóbbi nem célja a baloldalnak, hiszen ők a minél rosszabb, annál jobb elvét követik.

A mostani nehéz időkben a kormány emberfeletti teljesítményt nyújt a 13 éves kormányzás eredményeinek megőrzésében. A háború és az energiaválság árnyékában is megmaradtak a családtámogatások, az alacsony munkanélküliség, a rezsicsökkentés az átlagfogyasztásig, és lehetne folytatni a sort. Elismerem, hogy nincs könnyű helyzetben, aki ezt a teljesítményt ellenzékként opponálni kénytelen. De mégis, az a szellemi sivárság, az az erőszakos fellépés, az a színvonal, amit ma a magyarországi baloldal nyújt, minden korábbi várakozásunkat alulmúlja.

A kordonbontásról és a hasonló akciókról az első percben lehetett tudni, hogy nem fognak politikai sikert hozni. Ezek ugyanis nem olyan ügyek, amelyek tömegeket foglalkoztatnak az országban, az agresszív fellépés pedig tovább rontja az egész akció vonzerejét. Mindez ráadásul el is tereli a figyelmet a valóban fontos ügyekről, mint például a pedagógusok béremelése. Kéretlen tanácsom ez ügyben a baloldalnak: ha valóban érdekli őket a pedagógusok sorsa, mint ahogy állítják, akkor irány Brüsszel, vonják vissza azokat a hazugságokat, amelyeket az állítólagos itthoni diktatúráról mondtak, és álljanak be segíteni a kormánynak hazahozni azokat a pénzeket, amelyek járnak az országnak, és amelyek folyósításának felfüggesztésében ottani aknamunkájuknak sok szerepe volt. Ha így tennének, mindenki sokkal jobban járna.

A szerző az az Alapjogokért Központ elemzője.

Korábban írtuk