A kommunizmus sajnos még ma is kísért, csak magára öltötte a progresszió fátylát. A napokban tartottuk a kommunista áldozatok emléknapját, és mindeközben a mozikban egy olyan filmet vetítenek, amely ezt a hozzávetőleg százmillió emberáldozatot követelő és annál még több sorsot megnyomorító totalitárius ideológiát szinte ártalmatlanként állítja be.

Hirdetés

Nem ez az egyetlen probléma vele, és sajnos egyre több olyan filmművészeti alkotással találkozhatunk, amelyek a Hollywoodban egyébként is tomboló progressziót újabb és újabb szintre emelik.

Megnéztem az Agatha Christie Halál a Níluson című krimiregényéből készült, azzal azonos címet viselő filmadaptá­ciót. Nem vagyok filmesztéta, ezért ez az írás sem kritika a filmről, csupán elgondolkodtattak a látottak. A mű igazodik a kortárs progresszív elvárásokhoz. Természetesen nem ördögtől való, hogy mikor egy könyvet filmvászonra visznek, egy s mást megváltoztassanak. Különösen egy olyan bonyolult kriminél, mint a szóban forgó mű, a befogadhatóság szempontjából szükség is van a cselekmény lerövidítésére, esetleg egy-két szereplő kihagyására, mint az ebben az esetben is megtörtént. Hozzátenném, itt erre egyébként nem lett volna szükség, hiszen maga az írónő is készített a könyvből színpadra vihető változatot, ami alapul szolgálhatott volna a film forgatókönyvéhez. A probléma ott kezdődik igazán, amikor a történet előremenetele szempontjából teljesen lényegtelen dolgokat szőnek bele a filmbe.

Kezdjük a „kevésbé problémás” részletekkel. Tudjuk jól, hogy az Amerikai Filmakadémia szabályai szerint 2024-től csak az az alkotás jelölhető Oscar-díjra, amely teljesít bizonyos kvótákat: ügyelni kell arra, hogy mind a karakterek és az őket alakító színészek, mind a stáb tagjai között legyen megfelelő számban, aki valamilyen (faji vagy szexuális) kisebbséghez tartozik. A biztonság kedvéért már el is kezdték ezt a gyakorlatot: a történetben a mesés egyiptomi nászútra az ifjú párt a luxushajón elkísérő családtagok és barátok között van egy leszbikus pár is. De hogy a Black Lives Matter se maradjon ki a történetből, a feltehetően indiai származású karakter a kérdésre, hogy miért nem volt nála a fegyvere, és miért a bőröndjében helyezte el, azt feleli: félt, hogy ha a hatóságok a hajó kikötésekor nála találják meg, akkor helyben megölik.

Egy szó, mint száz, a filmben a BLM és az LMBTQI+ is ki lett pipálva a progresszív szempontból kívánatos témák listáján, de ehhez már hozzászokhattunk az elmúlt pár évben. Nehéz úgy beülni a moziba vagy filmet nézni bármely streamingszolgáltató műsorából, hogy ne fussunk bele ezekbe. Amit azonban soha nem gondoltam volna, hogy 2022-ben egy Poirot-történetben a kommunizmust kvázi kedves kis ideológiaként fogják bemutatni. A már említett leszbikus pár egyik tagja, a menyasszony kereszt­anyja ugyanis gazdag asszony volt, aki elmondja, hogy vagyonát a kommunista pártnak adományozta. Végig az volt az érzésem vele kapcsolatban, mintha a korábbi gazdagsága miatt így akarna „vezekelni”. Ezt csak úgy félvállról megjegyzi, majd a film során többször kritizálja az ifjú, mérhetetlenül gazdag pár fényűző életstílusát.

Aki nálam kevésbé érzékeny az ilyesmire, legyinthet, hogy de hiszen ez semmi. Ahhoz képest valóban, ami ezután elhangzott: a keresztanya saját keresztlányáról megjegyzi, hogy nagyon szereti, de ha eljön a forradalom, „ő lesz az egyik első, aki golyót kap a fejébe”. Mindezt egy vacsora közben, emlékeim szerint egy kis mosoly kíséretében, egészen joviális módon mondja ki. Mintha teljesen normális volna nemhogy egy keresztgyermekről, de bárkiről így beszélni. Éppen ezért veszélyes, hogy a filmekben egyre több káros ideológia jelenik meg bújtatott vagy kevésbé bújtatott formában, ezzel „érzékenyítve” a legtöbb esetben gyanútlan közönséget. Lehet, hogy a kommunizmus áldozatainak emléknapján is ott ültek egyesek a nézőtéren, és a szemöldöküket sem vonták fel annak hallatán, hogy a kommunista forradalom majd golyóval „igazságot” szolgáltat…

Január végén a holokauszt áldozatai­ról is megemlékeztünk, és ebből az alkalomból az emléknap után pár nappal gondoltam, hogy megnézek egy témába vágó filmet. A választás az egyik külföldi streamingszolgáltató által kínált műre esett, mely a Legkedvesebb barátnőm, Anne Frank volt. Rosszabb döntést nehezen hozhattam volna. A film a világszerte ismert, tragikus sorsú lány történetét legjobb barátnője, Hannah Goslar memoár­jai alapján meséli el. A forgatókönyv alapjául a bergen-belseni tábort túlélő Goslar 1997-ben megjelent visszaemlékezéseit tartalmazó könyv szolgált. Bár ezt személy szerint nem olvastam, megdöbbentett, hogy a filmben miként ábrázolják a holokauszt áldozatául esett Anne Frankot.

Kezdjük ott, hogy bár a történet szerint a legjobb barátnők, Anne számtalan alkalommal viselkedik kifejezetten csúnyán Hannah-val, főleg, mikor népszerűbb lányok barátságáért cserébe kvázi ejti. A két tinédzser lány később újrafonódó barátsága azon a ponton roppan meg igazán, amikor Anne az ápolónak készülő Hannah-nak ellenkezése ellenére egy biológiakönyv nemi szerveket ábrázoló rajzait szó szerint az arcába tolja. Nem fér a fejembe, hogy miért volt szükség erre a jelenetre egy olyan filmben, ami a XX. század egyik legborzalmasabb cselekedetéről szól.

A hollywoodi filmprodukciók és a különböző streamingszolgáltatók saját gyártású filmjei és sorozatai ma már a nyugati világ minden háztartásába eljutnak, így ezúton lehet legegyszerűbben megváltoztatni a társadalom percepcióját bizonyos kérdésekben. A filmekbe szinte kötelező beépíteni olyan közhelyeket, mint a maradi, konzervatív, meg nem értő szülő, a kereszténység támadása, illetve a történet előrehaladása szempontjából teljesen jelentéktelen homoszexuá­lis szál. A közönség pedig szivacsként szívja magába a korszellemnek megfelelő, a gyanútlan nézőnek fel sem tűnő ideológiai befolyásolást. Felmerül a kérdés, hogy megnézzük-e egyáltalán ezeket a filmeket? Fizessünk-e olyan szolgáltatónak, amely tudatosan gyártja és sugározza a progresszív, egyre provokatívabb tartalmakat? Talán elég az, ha kritikusan állunk hozzájuk, és észrevesszük a társadalmi struktúrák megváltoztatására, a devianciák normába emelésére és kultúránk aláásására való törekvést.

Mindeközben Magyarországon a baloldal úgy akar visszatérni a hatalomba, hogy miniszterelnök-jelöltjük kerek perec kijelentette: az ellenzéki összefogásban külön-külön képviselik a kommunistákat és a fasisztákat is. Hiába visszakozik, hogy nem úgy értette, ugyanis még az előválasztási győzelme előtt azzal dicsekedett egy interjúban, hogy annak idején Hódmezővásárhelyen viccesen megjegyezte: számára az jelentené az igazi független jelöltséget, ha a Jobbik mellett a Munkáspárt is beállna mögé. Legutóbbi botrányos kijelentését – oly sok más nyilatkozatával egyetemben – a baloldali sajtóban és a politikusok részéről síri csend követte. Pedig tíz évvel ezelőtt még Gyöngyösi Márton jobbikos EP-képviselő zsidók listázására felhívó beszéde után tüntetést is szerveztek. „Cinkos, aki néma”, mondták oly sokszor, de úgy látszik, ha a győzelmi remény fűti őket, nem okoz nekik problémát a hallgatás.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.

Korábban írtuk