A legújabb kori népvándorlás itt zajlik a szemünk előtt. Mondjuk, a budapesti II. János Pál pápa téren. Odamegy az ember, megnézi a határsértőket, beszélget velük, már amennyire tud, figyel, tájékozódik, gondolkodik. Két dolog azonnal világosan látszik. Az első, hogy hatalmas többségük harmincadik életévét be sem töltött fiatal férfi, akik aligha a háborúk elöl menekültek, egyszerűen útra keltek, felkerekedtek, hogy szerencsét próbáljanak. A másik, hogy nemcsak szíriai, afgán és pakisztáni menekültek, de a szó szoros értelmében mindenféle akad köztük. A Népszínház utcában például több tucat néger álldogál, egyenesen Fekete-Afrikából. Egy lila pólós kigyúrt beint a középső ujjával az arra haladó rendőrautónak. Aztán a feleségemnek és nekem is beint, amikor beülünk a kocsiba. Nyilván mi vagyunk a bunkó, gazdag, fehér szemetek.

Ennyit a szívjóságról, az elesettségről.

Ebben a jelenetben tulajdonképpen minden benne van. A jövevények illegálisan átszöknek országainkba, rávetik magukat az európai segélyekre, egészségügyi ellátásra, élősködnek az adófizetők pénzén, szívják az állami emlőt, és mégis, mindeközben engesztelhetetlenül gyűlölnek bennünket. Ennek a gyűlöletnek az eredete egyrészt a gyarmati múltban gyökerezik. A tagadhatatlan tény, hogy Anglia, Franciaország, Hollandia és Belgium évszázadokon át módszeresen kifosztotta hazájukat, valamiféle reváns vágyával telíti őket. Európa beengedi az idegeneket, hát, jönnek, és bosszút állnak az otthoni szegénységért, a járványokért, a magas, de radikálisan csökkenő gyermekhalandóságért, az esélytelenségért, az éhezésért, mindenért. Csakhogy mai nyomorúságuknak nem pusztán a gyarmati múlt, hanem a gyarmatosítás nélküli jelen is okozója, és bajaikat nemcsak elfedik, de még növelik is saját korrupt állami vezetőik.

Erről a tényről azonban megfeledkeznek a Népszínház utcában, és engedik elhatalmasodni magukban az ösztönlényt, a gettólakót, aki az első fehér embernek bemutatja munkától gondosan megkímélt középső ujját – nem mellesleg a fehér ember hazájában, ahova ő, a fekete ujj­rázó két napja érkezett nem kevesebbért, mint ingyen kikövetelt javakért.

A jelenlegi helyzet határozottan azzal fenyeget, hogy Magyarországon soha nem tapasztalt mértékben elhatalmasodik az idegenellenesség. Csak az örülhet ennek a fejleménynek, aki keresztes lovagnak képzeli magát. A jogalap nélkül, illegálisan itt tartózkodó idegeneket ugyanis nem bottal, láncokkal és szemen köpéssel kellene a helyükre szorítani. Amikor a bevándorlók és a bennszülöttek már bent, az országban játsszák le a mérkőzést, késő (gondoljunk a brit, francia, holland államban élő nem fehér és nem keresztény milliókra, akiket már senki nem fog hazaküldeni egykori hazájukba). Addigra ugyanis már annyian lesznek közöttünk arabok, afrikaiak, pakisztániak, albánok, hogy senki, ismétlem senki nem lesz képes kontrollálni az eseményeket. A megoldás látszólag pofonegyszerű, és még felesleges indulatokat sem kelt, ha jobban tetszik, szikár és egyszerű szakmai kérdés: idegenrendészeti és határőrizeti intézkedésekkel kell megálljt parancsolni a jövevényeknek, ha szükséges, komoly költségvetési források átcsoportosításával, a rendőrség és a hadsereg megerősítésével. (Csak lapszélre mondom: értjük már, hogy miért volna szükséges a katonai szolgálat, a hadsereg légköre fiatal férfiak százezreinek?)

A borítékolhatóan felívelő hazai idegenellenesség kétségkívül a muszlimok ellen irányul. Tagadhatatlan, hogy a migránsok többsége az iszlám híve, de a mostani küzdelem nem elsősorban vallási és ideológiai természetű. Az iszlám nem az ördög vallása. Az iszlám nem azt hirdeti, hogy foglald el más emberek földjét, irts ki mindenkit, konfrontálódj a befogadókkal. Az a tény, hogy az európai iszlám gyakran az erőszakos arcát mutatja, nem feledtetheti velünk a másik tényt: muszlimok százmilliói teljesen békésen élnek otthonaikban, ezerszer vendégszeretőbb, jobb emberek, mint egyik-másik kőgazdag európai ország polgára. És nincsen határokon átívelő muszlim szolidaritás, nincsen titkos, közös recept Európa megtörésére. Láttam én már isztambuli vendéglőst, aki leplezetlen rasszista előítélettel alig akarta kiszolgálni arab vendégét és annak feleségét, pedig muszlim ugye mindenki a történetben. Azt pedig, hogy mondjuk a szunnita iraki hogyan vélekedik a síita perzsáról, már nem is idézem. Az iszlám roppant kiterjedésű, embermilliárdokat felölelő világa ugyanolyan kulturális, civilizációs, etnikai tarkaságú, mint a mi európai gyökerű világunk Portugáliától Új-Zélandig.

A probléma globális természetű, és számunkra csak azért kötődik az iszlámhoz, mert a menekültek java része ilyen országokból érkezik az Európai Unióba. Az Egyesült Államok déli államaiban római katolikus, spanyol nyelvű migránsok milliói élnek, mégis hajszálpontosan olyan mértékű a feszültség a fehér Amerika és a jövevények között, mint a nyugat-európai nagyvárosokban. Kanadai ismerősöm elmesélte, hogy Ottawa külvárosában, ahol élnek, az utcában szinte csak ők anyanyelvűek. Ellenségképük a kínai bevándorló: a született kanadaiak elképesztő gyűlölettel beszélnek róluk, és azok is nyilván ugyanígy róluk. Egyszerű lélektani képlet – és persze nem vigasztal bennünket, de legyünk ennyire méltányosak az iszlám iránt –, hogy a többségi nemzetek és a bevándorlók viszonya a világ minden részén feszült, különösen a mai korban, amikor a gazdagság és a szegénység mindenki számára egyaránt nyomon követhető, látható.

A migránst megérti az ember, legalábbis nem csodálkozunk az indítékain: ha húszévesek lennénk, kalandvágyból és a jobb megélhetés reményében alighanem mi is felkerekednénk a nyugati világba. Ha jobban tetszik, az ő dolguk, hogy könnyítsenek a sorsukon, a mi dolgunk pedig az, hogy megakadályozzuk a nincstelen tömeg beáramlását, de aligha sikerül, ha nem tudunk az ő fejükkel gondolkodni. Azért özönlenek vég nélkül, mert az európai liberalizmus a szövetségesük (van egy másik is, Egyesült Államoknak hívják, ők bombázták szét az „arab tavasszal” Európa körül a diktatúrák és féldiktatúrák természetes védőbástyáit), a liberális pedig melléjük áll, bátorítja, felbiztatja, hecceli őket. Világos, hogy ha a helyzetet meg akarjuk oldani, nekünk nem a migránssal kell vitatkoznunk. Nekik egyszerűen meg kell tiltani, hogy az országba jussanak, és itt mutogassanak nekünk a Népszínház utcában. És egy idő után már csak szivárognak, és akkor is nyakon csíphetjük őket tisztelt barátaik és pártfogóik „védett házaiban”.

A valódi küzdelmet tehát nem a jövevényekkel, hanem az európai liberalizmussal, annak híveivel, sajtójával kell lefolytatnunk: ha nem győzzük le őket érveinkkel, ha az embereknek nem magyarázzuk el, ezek miért hazudnak, és hagyjuk, hogy morálisan megzsarolják a többséget, akkor tényleg elvesztünk.

És ott vagyunk még mi, magunk is. Mi, európaiak, akiknek semmi sincs a kezünkben. A jövevényeknek ott a család, a közösség, a vallás vigasztalása, a tét nélküli remény. Mi, akik itt élünk, immáron sem keresztények, sem közösségi emberek nem vagyunk, magányosan élünk, nem megyünk férjhez és nem nősülünk, kipréselünk valami 0,93-as gyermekátlagot, miközben folyamatosan a múltban élünk. Már a határainkat sem tudjuk megvédelmezni, mert nagyjából a múlt század közepén leterített bennünket a hamis nemzetköziség. Ha ezen változtatunk, ha visszanyerjünk erőnket, újra birtokba vesszük kultúránkat, civilizációnkat, szolidárisak leszünk a másik magyarral és a másik európaival, megálljt tudunk parancsolni az emberáradatnak. De ehhez kíméletlen igazmondásra van szükségünk.

Például arra, hogy ha a Népszínház utcai néger még egyszer bemutat nekünk, rendőrrel megyünk vissza, nem segélycsomaggal. És nem azért, mert személyes ügy volna, hanem azért mert jó magyarok és jó európaiak vagyunk: kitakarítjuk a szemetet az országból. Az ilyen embernek nincsen helye köztünk, nem fogadjuk be, nem érdekelnek a problémái, menjen, amerre lát. Kegyetlenség, érzéketlenség? Az volna, ha a gyerekeink jövőjét nem néznénk. Márpedig én a tízéves fiam pártján állok, és nagyon szeretném, hogy a mi kis falusi iskolánkban valamikor majd az ő gyerekei is magyar népdalokat tanuljanak, nem pedig dzsungeltáncot.

Mert ez Európa, Magyarország. Annak is kell maradnia. Ha rajtunk múlik, az is marad. Adjunk hálát a Teremtőnek, hogy jobboldali kormány vezeti az országot, ha nem így lenne, ugye tudjuk, hogy már szilveszterre kötelező volna a dzsungeltánc?