A feminizmus – mint a társadalomra kiemelten veszélyes eszme – néhány képviselőjének oldalát tanulmányozom a neten. Mert az író őrt áll, és odafigyel, ha valami féreg rágja a közösség testét, ha valami rozsdás szög leselkedik elszórva a normalitás útjának szélén, hol a magyar közösség automobilja halad. S ha veszély leselkedik, akkor felemeli a szavát.

Az effajta oldalakon nemcsak a feltett tartalmak érdemelnek figyelmet, hanem a hozzászólások is. Néha azok a legszebb példányok az elmebetegség tüneteit gyűjtő ember számára.

„Engem ne korlátozzanak!” „Jogom van férfiakkal találkozgatni!” „Nekem nem határozza ezt meg egy férfi sem!” Meg: „Leginkább pasikkal szeretek beszélgetni. Az nem jelenti azt, hogy feltétlen akarok is valamit.”

Ezeket olvasgatom táguló pupillákkal, míg kávémat hörpölgetem a reggel meghitt óráiban. Olvasgatom, és lassan rájövök, hogy eme bomlott elmék fordítva ülnek a lovon. Az igazi feminista – ha ezt a marhaságot ugyebár komolyan vennénk – ellenben nem így gondolkodik. Az igazi feminista tartja annyira a nőket, hogy feltételezi, nekik is vannak gondolataik. Az igazi feminista egyenrangúnak tartja a nőket, és ha csak nőkkel találkozgat, akkor nézi őket annyira embernek, hogy ott nincs szükség egy férfira. Férfi nélkül is van szellemi minőség.

Én mint haladó szellemű patriarchata – ezt a kifejezést azt hiszem, levédetem – nem korlátozom a nőket, és – ellentétben az iszlámmal, amelyet nyugaton sok feminista támogat –, felügyelet nélkül is utcára engedem. És nem akarom tárgyiasítani azzal, hogy ékszerekkel halmozom el, és az egyenlőség nevében neki is joga van nekem venni szép aranydukátokat – meg régi, klasszikus festményeket.

Szóval, ha jön haza a munkából, a középvezetői állásából – mert én felvilágosult patriarchataként engedem pénzt keresni –, egyedül is el tudja hozni a boltból a sört. Mert én nem vagyok korlátozó. Rendes vagyok, haladó szellemű – és ellentétben a blogoló picsákkal – nem értem félre a feminizmust.


Fotó: ShutterStock.com, illusztráció, szerk.