A férfi megkötötte a szamarat, lesegítette az állat hátáról várandós feleségét, és beléptek a fogadóba. Zsúfolt helyiségbe jutottak; zarándokok, kereskedők, átutazók iszogattak, beszélgettek, kockáztak. A tulajdonos sajnálkozó arckifejezéssel sietett eléjük.

– Szállást keresünk – mondta az érkező, reményvesztetten nézve körül.

A tulaj vágott egy grimaszt.

– Nem fog menni.

Az egyik vendég hozzájuk fordult:

– Menekültek vagytok? Gazdasági, netán politikai?

– Menekült az ángyod térde kalácsa! – szólt bosszúsan a férfi. – Hát úgy nézünk ki? Erre a Quirinius-féle összeírásra jöttünk.

– Ja, a népszámlálás – bólogattak többen. – Hová tartotok?

– Ide, Betlehembe. De valahol meg kell aludnunk. Kétágyas szoba kéne.

– Mindet kiadtam – szabadkozott a fogadós.

– Megfizetem tisztességgel.

– Elhiszem, de fullon vagyok.

– Várandós az asszony.

– Látom, de ha nincs hely, mit csináljak? Több motel kéne itt az út mentén, de én mégse szorgalmazhatom, csak nem csinálok magamnak konkurenciát! Viszont van itt a sarkon egy istálló, néhány birkával meg tehénnel, ott elalhattok kényelmesen.

Hirtelen közéjük penderült egy sovány, szakállas fickó.

– Te szerencsétlen, szegény ember! – kiáltotta harsányan. – Így bánik veled a fogadós, mert erre biztatja a kormányzat meg az egész rendszer. Ez a sorsa minden menekültnek.

– Nem vagyok sem szegény, sem menekült – szólt öntudatosan az idegen. – Názáretben rendes házam van, műhelyem, állataim, szép jövedelmem. Csak ez a nyavalyás népszámlálás most belekavart az életembe. Ahogy ennek vége, már megyek is haza. Úgy sincs semmi dolgom itt Júdeában, én galileai vagyok.

Megköszönte a tulajnak a tájékoztatást, kihúzott derékkal távozott, az asszony követte. De még akkor is dohogott, amikor a feleségét fölsegítette a szamár hátára.

– Még hogy szegény menekült! Az kéne még csak!