Háborúk

A közös minisztertanácsi ülésen Tisza egyre inkább úgy érezte, hogy egyedül marad.

– Itt az alkalom, hogy megbüntessük a szerbeket – verte az asztalt Karl von Stürgkh osztrák miniszterelnök. – Ez a háború biztosíthatja csak a monarchia fennmaradását, ellenkező esetben végünk. A megoldás a hadüzenet, a támadás, fegyverkezés.

Ferenc József megfontoltan simogatta a szakállát, közben nagyokat bólogatott.

– Vilmos császárnak is ez a véleménye. Minden politikus úgy látja, hogy Szerbiát meg kell támadni, elfoglalni. Ez a művelt világ, a közvélemény, a sajtó óhaja.

– Felség, ez a háború a vesztünket fogja okozni, én nem támogathatom – ismételgette egyre kétségbeesetten Tisza.

– Nincs alternatíva. A németek ragaszkodnak hozzá.

– Ja, ha a németek ragaszkodnak… – sóhajtott megadóan a magyar kormányfő.

[…] Teleki Pál úgy érezte, nem jól hall.

– Főméltóságú úr – tiltakozott kétségbeesetten. – Ez nem a mi háborúnk. A jugoszlávokkal örökbarátsági szerződést kötöttünk, mögöttük állnak a nagyhatalmak… Az angolok hadüzenettel fenyegetőznek. Ki kell maradni.

– Az a hajó már elment. A háború mindent meg fog oldani.

– Legutóbb sem sült el valami jól… – dünnyögte a miniszterelnök.

– Nincs alternatíva. A németek ragaszkodnak hozzá.

Teleki Pál hazament, és főbe lőtte magát.

[…] A nyugati politikusok egyre jobban belelovalták magukat, nyakukon kidagadtak az erek, szemük szikrát szórt.

– Háború, háború, háború! – kiáltották. – Ezt követeli az unió, ezért fizetnek a hitelezők, ezt sírja bölcsőjében a kisded, luxusketrecében erről kárál a tyúk és melegbárban a törzsvendégek. Erről ír a sajtó, erről a dalol az Eurovízió, ezért térdepel a Manchester City. Ez az emberség, a jövő, a haladás záloga. Ne kekeckedjen velünk egy légypiszoknyi ország, ha már ennyit meghagytunk belőle. Annyit mondunk: nincs alternatíva.

– Egyszer azért kipróbálnánk az alternatívát. Hátha…