Az ukrajnai háború számos meglepetést hozott. Ami már az első hetekben szembeötlött: az orosz hadsereg nem volt képes gyorsan felgöngyölíteni az ukrán ellenállást. Ennek – utólag – egyértelműek az okai, de ezeket a háború első napjaiban szinte senki sem látta meg. Az orosz haditerv két dolgot nem vett figyelembe: egyrészt nem volt tisztában azzal, mennyire hatástalan lesz az általuk felvonultatott, elsősorban páncélosokra építő hadsereg a modern tankelhárító fegyverekkel szemben a városi harcokban.

Hirdetés

Másrészt nem mérték fel helyesen, hány katonára lesz szükségük az ukrán városok ostromához és megszállásához. A körülbelül 200-220 ezres orosz létszám messze alulmúlta a XXI. századi városi hadviselés követelményeit. A másik – már-már sokkoló – meglepetést az okozta, hogy mennyire ütésállónak bizonyult az orosz gazdaság. A mai napig igaz, hogy az orosz emberek kevesebb nehézséggel néznek szembe a Nyugat szankciós politikája miatt, mint az európaiak vagy az amerikaiak. A rubel pedig évek óta nem látott magasságokban szárnyal. A harmadik – igen kellemetlen – meglepetést a háború elhúzódása szolgáltatja. Minden szereplő abban bízott, hogy ez a konfliktus gyorsan véget ér: vagy azért, mert az ukránok idővel képtelenek lesznek az ellenállásra, vagy azért, mert a szankciós nyomás békére kényszeríti az oroszokat. Vonjunk átmeneti mérleget!

A háborús felek

Ukrajna hősies ellenállása ahhoz vezetett, hogy a konfliktus első fázisából ők kerültek ki győztesen. Annál váratlanabb mindez, mivel a háború első másfél hónapjában a Nyugat sokkal inkább szimbolikus értelemben támogatta az inváziót elszenvedő országot, mint tevőlegesen. Csak szóban ígértek modern nehézfegyvereket, a gyakorlatban csak az NLAW típusú és hasonló hordozható páncéltörő, tankelhárító eszközök jelentettek komoly segítséget. A nyugati országok persze joggal tarthattak attól, hogy ha az ukrán ellenállás összeomlik – hasonlóan ahhoz, ami nemrég Afganisztánban történt –, akkor az általuk szállított haditechnika az ellenség hadizsákmányává válik. Így a kijevi csatát az ukránok elsősorban saját erejükre építve nyerték meg.

Az oroszok azonban gyorsan magukhoz tértek az első pofon után, és változtattak a stratégián. A jelenleg zajló második fázisban – a Donyec-medence területén – továbbra is megfigyelhető az elszánt, találékony ukrán védekezés, de egyre inkább úgy tűnik, hogy az oroszok megtalálták az ellenszert. Mindaddig, amíg az ukránok képtelenek jelentős ellentámadásba kezdeni, az oroszok lokális túlerőt képezve bekeríthetik az ukránok megerősített állásait, és elsősorban a tüzérségükre támaszkodva felőrlik az ellenállást. Ez történt Mariupolban, Szjevjerodoneckben, és ez vár Liszicsanszkra is.

A Kreml eredeti számításai egyértelműen nem teljesültek. Tévesen mérték fel a Zelenszkij-kormány stabilitását és ütésállóságát. A humoristából lett elnök, illetve a mögötte álló politikai erők nem omlottak össze kártyavárként a háború első napjaiban. Nem tört ki oroszbarát felkelés sem, pedig – Harkiv városában minimum, de talán Odesszában is – erre számíthattak a Kreml stratégái. Képesek voltak viszont váltani és kihasználni az első fázisban elért egyetlen sikerüket: Délkelet-Ukrajna sikeres lerohanását arra, hogy harapófogóba zárják a Donbaszban állomásozó legharcképesebb ukrán alakulatokat.

A háború második fázisában az orosz taktika az volt, hogy felvegyenek egy olyan ütemet, amit ha lassú is, de az adott feltételek mellett a végtelenségig bírnak. A terv az, hogy komolyabb gazdasági és politikai áldozatok nélkül felőröljék az ukrán ellenállást. Mindez annak ellenére is sikeresnek tűnik, hogy immár több mint egy hónapja megérkeztek a nyugati nehézfegyverek is a frontvonalra.

A háború jelen állása szerint – ha nem áll be újabb fordulat – az oroszok el fogják érni minimális katonai céljaikat: legyőzik az ukrán hadsereget, elszakítják a Donbaszt Ukrajnától, létrehozzák a szárazföldi folyosót a Krímig, és semlegességre kényszerítik Kijevet. Ehhez viszont idő kell. Jelenlegi előrehaladásuk ütemét alapul véve őszig eltarthat Doneck megye teljes elfoglalása.

A Nyugat

Az Egyesült Államok lényeges geopolitikai céljait már most elérte, így – akármi lesz – a konfliktus nyertesének tekinthető. Az ukrajnai háború olyan törést hozott az európai–orosz viszonyban, amely évtizedekre rányomja bélyegét a kapcsolatrendszerre. Az EU fegyverkezni fog, mivel ráébredt az elrettentés szükségességére, és ehhez igénybe veszi majd az amerikai hadiipar szolgálatait. Ha Európa hajlandó önállóan ellensúlyozni Oroszországot, akkor az USA teljes figyelmét a Kínával szembeni versengésre összpontosíthatja. Európa legtöbb országa lemond az orosz energiahordozók importjáról, ezeket – részben és feltéve, ha sikerül a tengerentúli zöldfanatikusok ellenállását kijátszani – amerikai cégek pótolhatják. Ez mind amerikai siker, ám ha volt olyan belpolitikai cél is, hogy az USA társadalmát egyesítsék egy külső ellenség felmutatásával, akkor azt nem sikerült megvalósítani. A tengerentúli belviszály nem enyhül, hanem fokozódik. Ezt mutatják a Legfelsőbb Bíróság legutóbbi, abortusszal kapcsolatos döntésének következményei is.

Az EU – mondhatjuk: szokásához híven – egy újabb válságot kezelt félre. A kontinens egyértelmű stratégiai érdeke volna, hogy a háború mielőbb véget érjen. Ehhez két út vezethetett volna. Ha Európa a szigorú semlegesség álláspontjára helyezkedik, és nem nyújt katonai segítséget Ukrajnának, sőt az amerikai és brit fegyverszállítmányokat sem engedi át területén, akkor Kijev – politikai támogatás és katonai utánpótlás hiányában – mára már békére kényszerült volna. A másik megoldás az lehetett volna, ha tömegesen és gyorsan szállítanak nehézfegyvereket Ukrajnának, bízva abban, hogy sokkoló vereséget tudnak mérni az orosz inváziós erőkre a háború első fázisának végén, amikor valóban eluralkodott soraikban a pesszimizmus. Egyik sem történt meg, így az EU hozzájárult a háború elhúzódásához. Ráadásul a szankciós politika tökéletesen elhibázottnak és önsorsrontónak bizonyult. Az európai vezetők – mindeddig – jóval nagyobb csapást mértek saját polgáraikra, mint az oroszokra.

Magyarország

Ha háború van a régiónkban, fontos megőrizni a szövetségi rendszereink egységét, és ez a felismerés jelentősen hozzájárult a magyar külpolitika mozgásához. Bármennyire érezhettük is, hogy a szankciókat nem kellő megfontoltsággal vezetik be, Budapest azokat mindaddig támogatta, míg elő nem került a totális olajembargó kérdése. Az EU-s szerződések nem arról szólnak, hogy a tagállamok kollektív rituális öngyilkosságot hajtsanak végre Ukrajna oltárán. A teljes olaj­embargó brutális hiányhoz vezetett volna az európai piacokon, tönkretette volna a tagországok gazdaságát. Ráadásul már középtávon súlyos károkat okozott volna Ukrajnának is, hiszen Európából importálják az eredetileg orosz földgázt és kőolajat is. A józan ész megkövetelte, hogy nemet mondjunk erre a káros ötletre.

Érdemes észrevenni, hogy a fontosabb szereplők közül egyedül Magyarország maradt képes arra, hogy hideg fejjel értékelje a háború kitörését követő fejleményeket. Geopolitikai súlyunknak megfelelően, halkan, de határozottan érveltünk a stratégiai nyugalom megőrzése és a kimért, átgondolt cselekvés mellett. Ezzel hazánk hatalmas szolgálatot tett Európának, sőt még Ukrajnának is. Persze soha senki nem fogja megköszönni, de ezt már megszoktuk.

A szerző az Alapjogokért Központ geopolitikai elemzője.

Korábban írtuk