Esterházy Miklós a Balkán népeit szervezte, és a hazai török hódoltság lakóit is fölfegyverezte volna, emellett nyugati segítségre is számított, de főképp Lengyelországra. Zrínyi Miklós, a törökverő valamivel később elsősorban a Német Birodalom császárellenes erőire és Franciaországra támaszkodott volna, szerinte ugyanis a török kiűzése után Magyarország helye a Habsburgokkal szembeni hatalmak között lett volna. I. Lipót nem hagyott kétséget afelől, hogy az országot magának foglalja vissza, nem volt véletlen, hogy magára vállalta Magyarország „fölszabadítását”.

Buda visszavétele már jelképnek számított a törökök fölötti győzelemben, miután az elhamarkodott 1684-es kísérlet Lotharingiai Károly vezetésével nem sikerült. Ezért sereglettek 1686-ban Európa minden részéből Budára, hogy részesei lehessenek a győzelemnek. Huszonkét nemzet ontotta vérét Európa megmentéséért, a kereszténység megtartásáért, az iszlám terjedésének megállításáért. A valaha dicső, független, középkori Magyar Királyság álma csupán a magyar hazafiak szeme előtt lebegett, amikor tizenötezer főre tehető, harcedzett sereget állítottak ki a 62 ezer szövetséges katona mellett. A törökellenes háborúk egyik legnagyobb szabású vállalkozása volt Buda visszavívása.

A csata időpontját az 1686. augusztus 31-én megtartott haditanácson szeptember 1-jében jelölték ki, ám a végleges roham 2-án kezdődött. Hogy ezután mi történt, azt egészen pontosan ismerjük egy olasz minorita, P. Ernesto Piacentini jóvoltából, aki az itáliai Viterbo minorita kolostorában megtalálta azt a 300 éve eltűntnek hitt naplót, amelyet a csata egyik hőse, Michele D’Aste báró, hadmérnök, alezredes vezetett. A D’Aste által írt napló napról napra követi az eseményeket, és az ezredes megsebesülésekor – szeptember 2-án – fejeződik be. Őt követték a várfalon Fiáth János hajdúi, Petneházy huszárjai, majd a többi várostromló. A naplója kalandos úton Rómába került D’Aste alezredes Carlo nevű bátyjához, aztán nyoma veszett. Ezt a naplót találta meg P. Ernesto Piacentini a viterbói kolostor könyvtárában.

Az első komolyabb hivatalos megemlékezés Budavár visszavívásáról 1986. szeptember 2-án volt. Ekkor avatták föl azt a márványtáblát a volt Helyőrségi templom falán, amely a Buda alatt harcoló katonáknak állít emléket. A harmincas években már megemlékeztek Michele D’Aste alezredesről, a Nagyboldogaszszony-(Mátyás) templom déli falán található emléktáblával, amin a következő szöveg áll: „D’Aste Michele báró, olasz alezredes 1686. szeptember 2-án döntő rohamban, Buda felszabadításáért az elsők között áldozta életét. Itt helyezték örök nyugalomra.” Földi maradványaira eddig nem sikerült rábukkanni, mivel a templomot többször átépítették és az ott lévő sírok kódjai elvesztek.

A magyarok részvétele a felszabadító háborúban igencsak kétértelmű volt. Miután a hadjárat érzékelhetően nagyhatalmi politika volt, mindössze két tisztet, Pálffy János tábornokot és Serényi Jánost vették be a felső hadvezetésbe. A nádor, Esterházy Pál nem is volt jelen a csatánál. Az ambivalens érzés, ami áthatotta a magyarság jó részét, abból fakadt, hogy nem volt kívánatos a törököt kiverő Habsburgok uralkodása az országban. A kontinens erőviszonyainak átrendezésében pedig a magyarságnak nem jutott szerep. Furcsa örökség a miénk: megszabadultunk egy zsarnok hatalomtól, ugyanakkor egy még erőszakosabb, a nemzet identitásának megsemmisítésére törő megszállás vette kezdetét. A független Magyar Királyság álma végképp szertefoszlott.