Az 1956-os magyar forradalom évfordulójának alkalmából videóval jelentkezett közösségi oldalán a nemrég kinevezett amerikai magyar nagykövet. Elmondta, hogy „miközben a Szovjetuniónak az volt a célja, hogy az emberek tehetetlennek érezzék magukat, elfordítsák a fejüket az igazságtalanság láttán, és hogy elkerülhetetlennek fogadják el sorsukat, a bátor magyarok nem voltak hajlandók a pálya széléről szemlélni, ahogy az országuk összeomlik a szovjet befolyás alatt”. Elismerően tette hozzá, hogy „példájuk tovább él az új generációkban, akiket ők inspiráltak arra, hogy életüket világszerte a demokrácia és az emberi méltóság előmozdításának szenteljék”.

Hirdetés

Igen. Ez így, november 4. táján elég érdekesen hangzik egy amerikai diplomata szájából. Már a megfogalmazástól is kinyílik a bicska a zsebben: „A bátor magyarok nem voltak hajlandók a pálya széléről szemlélni, ahogy az országuk összeomlik a szovjet befolyás alatt.” Ez a „pálya széle”, ez szíven ütött. A „bátor magyarok” 1956-ban és később ugyanis nem annyira focipályának látták az országukat, mint inkább börtönnek. És november 4-én a bátorságuk sajnos elesett. Reménytelenül magukra maradtak, mert senki, de senki nem segített rajtuk, csak azt üzengették nekik a nagykövet úr akkori honfitársainak megbízásából a Szabad Európa Rádión keresztül, hogy tartsatok ki…

Pár napig sikerült kitartani. A legtovább, ahogy Orbán Viktor miniszterelnök a minap elmondta, Zalaegerszegen. De végül mindent levert a túlerő, majd jött a kegyetlen kádári bosszú. Amerika pedig hallgatott. Nem emelte föl a szavát a demokrácia és az emberi méltóság védelmében. Leírtak bennünket, és mi úgy maradtunk. Több mint három nyomorúságos évtizedig a magyarok emberi méltósága a sárban hevert.

Azonban élni kellett. Túl kellett élnie, életben kellett maradnia a nemzetnek. Együtt kellett élni a gyilkosokkal és az árulókkal, mert három évtizeden át a gyilkosok és az árulók akarata volt a törvény. Túléltük, de rettenetes árat fizettünk érte. Az elveszített méltóságot csak 2010-ben sikerült visszaszerezni, de még veszélyben forog, és még nagyobb veszélyben forog az a kincs, amiért 1956. október 23-án feltámadt a magyarság: ez a nemzeti függetlenség volt. Méltóság és szabadság elválaszthatatlanok. Az ’56-os hősök a függetlenségért, ahogy ők mondták akkor, a szabadságért ragadtak fegyvert.

A függetlenség ugyanis az alapja mindennek, mert csak a nemzeti önrendelkezés alapján értelmezhető a méltóság és a demokrácia. Ez a két szépséges intézmény ugyanakkor „világszerte”, azaz globális léptékben pontosan olyan értelmezhetetlen, mint annak idején a „népi demokrácia” volt. Méltóság és demokrácia minden nemzetnek – kulturális és történelmi öröksége okán – más és mást jelent. Másként éli meg a maga méltóságát egy francia, egy német, egy amerikai, egy afgán, egy orosz, egy perzsa, egy kínai, egy magyar és így tovább. Melyik méltóság a mértékadó? Melyik demokrácia a követendő? Kinek van joga, erkölcsi alapja megmondani, hogy ki melyik méltóságot és demokráciamintát kövesse?

Ami bennünket, magyarokat illet, mi 1956-ban vérrel váltottuk meg az önrendelkezés jogát, amint sokszor korábban cselekedtük, majd 2010-ben a magunk akaratából tettük végleg kötelező érvényűvé ezt a szent jogot. Számunkra a magyar méltóság és a magyar demokrácia az 1956-os hősök vére által is megszentelve, ám valójában több mint ezer év örökségét élvezve létezik.

Korábban írtuk