JOBBSZÉL – A múlt
– Bulcsú tör előre! – zengte egy kissrác, kezében buzogányt lóbálva. A többiek sikongva tértek ki előle. Ruhája hátsó részén díszelgett a felirat: Bulcsú. Ez volt mostanában a legkelendőbb portéka! A fiúk ilyen lebernyegért nyúzták a szüleiket, s az élelmes kereskedők is igyekeztek minél többet kínálni a divatos portékából. A messzi kínai földről ugyan hoztak be olcsó, vacak hamisítványokat (ezeken gyakran a Bulcsú név hibás helyesírással jelent meg), de egy valódi Bulcsú kabátért, lábszárvédőért, csizmáért mélyen a zsebébe kellett nyúlniuk a kölyök szüleinek.
– Nem jó neked a Konrád, kisfiam? – próbálták győzködni a csemetéket. – Azt már egy fél véka búzáért is adnak. Vagy Berengárt egy szakajtó lisztért…
De az ilyesmi nem hatotta meg a gyerkőcöket. Ha nem is Bulcsút, de legalább Lehelt vagy Botondot – sőt, a nosztalgiaszerelésből Álmost, Leventét, Árpádot – kértek a fiatalok, Britanniától a ruszok földjéig. És a ruhához persze megfelelő kiegészítő kellett a legjobbak kellékeiből: vörös-ezüst csíkozású paizsok, turulos kucsmák, szarvasdíszes övcsatok.
– Láttátok a brentai csatát? – kiabálták.
– Micsoda ütközet volt!
– Na és a fuldai monostornál, meg Lotharingiában? Sankt Gallennél vagy Lombardiában? Ezek a magyarok nagyon tudnak…
– Hát igen, a taljánok most elég gyengék. A frankok is hátul kullognak a ranglistán. Ma minden gyereknek az álma egy vörösezüst magyar mez. Ez ám a jó csapat!
– Nekem Botond a kedvencem. Ahogy beverte Bizánc érckapuját, az nem semmi! Hirtelen elcsöndesedtek. Slota Janó jött a szvatoplukos mezében. Előbb csak kedvesen hátba veregették, aztán már mindenki röhögött rajta. Szégyenkezve hazafutott, s másnapra ő is lecserélte egy árpádosra.
– Ez a jövő – magyarázta. – Nem égetem magam itt a morvákkal…