De ezzel nem érte be az Úr: ha nosztalgiázni akarnak, hát legyen. És teremtett nekik a múzeum helyére valódi terror házát az Andrássy út hatvanba. Levertek gyorsan néhány vesét, hogy az érzés teljes legyen. És teremtett az Úr ÁVH-t, hogy hajnalban csöngessen a gyanútlanok ajtaján, s elvigye a ház urát, felforgassa a lakást eldugott ékszereket, dollárokat és lázító tartalmú írásokat keresve. Azután vidékre utazott, s lesöpörte a padlását mindenkinek, válogatás nélkül; akár feltraktorozott a Kossuth térre, akár otthon gubbasztott Lagzi Lajcsit bámulva. S szólt az Úr: legyen ismét kuláklista! Aki rákerül, annak gyermeke sem tandíjért, sem anélkül, sem Pesten sem Szegeden ne lehessen egyetemista; ha maradt még jószága, vegyék el tőle, ha még nem ismeri a kényszermunkát, most kaphat belőle. Azután visszatért a városba és megmondta a munkapad mellett állóknak: 250 százalékra emeltük a tervet, addig senki nem megy haza, amíg ezt el nem érte. Utána még a fizetéséből jegyezzen egy kis békekölcsönt és hallgassa meg a Népszabadság – bocsánat: Szabad Nép – félórát a kultúrteremben. Addig nem kelhet fel a székből, amíg nem rajzol sok kis úttörőt az észak-koreai pajtásoknak. Utána hazamehet, megnézheti a szovjet filmet, közben elrágcsálja a húsjegyét, a kölke megissza a Bambit, az asszony pedig beillatosítja magát a Patyomkin páncélosról elnevezett szagos vízzel. És felhúzza reggelre az órát, mert kommunista szombat lesz, amiről nem maradhat távol az öntudatos proletár. „Jaj, jaj, soha többé kommunistákat!” – kiabáltak az emberek. „Biztos? – kérdezte az Úr. – Ezt már egyszer eljátszottátok, gyerekek!” „Biztos, biztos, most már valóban elegünk van belőlük!” – jajveszékelt mindenki.