Gyerekkorom meghatározó filmélménye volt A bagdadi tolvaj. (Már akkor sem volt új film, ha valaki ebből következtetni próbálna a koromra.) Abu, az ifjú főhős egy palackot talál a tengerparton. Kíváncsian kinyitja, mire óriási füst kígyózik elő belőle, ami lassacskán – a főhős és a nézők ijedelmére – egy nagydarab, félmeztelen fickóvá materializálódik.

– Most megöllek! – kiált dühösen a szellem.

– Engem? A szabadítódat?

– Háromezer éve vagyok ide bezárva! – dörög a szellem. – Az első ezerben elhatároztam, hogy gazdaggá teszem, aki kienged. De nem jöttél sem te, sem más. A második ezer évben aztán megfogadtam, ha végre újra szabad lehetek, a világ urává teszem, aki segít rajtam. De itt maradtam a palackban. Amikor már háromezer éve kuksoltam odabent, úgy döntöttem, ha egyszer kijutok, megölöm, akit itt találok.

A mesében Abu egy csellel jár túl a dzsinn eszén, és ráveszi, hogy önként visszabújjon a fogságba. Pedig okosabban tenné, ha az óriás felgyülemlett indulatát a helyes irányba terelné, hogy ne arra haragudjon, aki kiengedte. Hanem arra, aki bezárta.