Az első napokban még nem hagytak mély nyomot a vendégek a környezetben. Azt ugyan furcsállották a helybéliek, hogy a messziről jött asszonyka rájuk szól, amiért kicsi gyermekeikkel együtt szánkóznak, kirándulnak, ahelyett, hogy bölcsődébe adnák őket. A szemüveges férfi helytelenítette, hogy piros és fehér virágokkal díszítik fel a főtéri háborús emlékművet.

Aztán lassacskán a ház bérlői felettek mindent, amit találtak, és nem vásároltak helyette semmit. A kandalló kéménye eltömődött, a szoba megtelt korommal; gyűlt a szemét a kukában, ami mind jobban megbüdösödött. A jövevények eladták a drága étkészletet, a képeket a falakról, a szép szőnyegeket… Elkótyavetyélték a bútorokat, leszerelték a csillárokat, sőt a csapokat és még a vécékagylót is. Mindent, mindent pénzzé tettek, amit csak találtak. A falu nyugalma is odalett, amióta ezek ide betették a lábukat. A szomszédokat összeveszítették egymással, az asszonyok megcsalták az urukat, a férjek verni kezdték a feleségüket. Valaki ledöntötte a főtéren az emlékművet, a szennyvizet a patakba engedték, a hegyoldal megtelt háztartási hulladékkal. Senki sem foglalkozott többé a faluval; lakói bezárkóztak otthonaikba, elhanyagolták a dolgukat.

Ám néhány nap elteltével a turistáknak lejárt a szabadsága. Összepakolták, ami még mozdítható volt, beszálltak az autóba, és visszamentek oda, ahonnan jöttek. A helyiek kitakarítottak utánuk, a haragosok kibékültek, az emlékművet újra felállították; a patakot és a hegyoldalt megtisztították a mocsoktól.

– Borzasztó időszak volt, de túl vagyunk rajta – sóhajtottak.