– Nincs véletlenül valakinek felesleges öltönye? – kérdezte nagy nemzeti ünnepek előtt. És a – jogcím nélkül bár – mindig ott sertepertélő Mesterházy jelentkezett.

– Éppen most selejteztem le egyet.

– Nagyon elnyűtted már? – kérdezte aggódva a főpolgármester, mert azért akármit mégse vesz fel ő sem.

– Ó, dehogy! Talán kétszer ha rajtam volt.

– Jaj, de jó, egyszer végre lesz egy tisztességes öltönyöd – biztatták az ismerősei.

Gyerekkoromban én is gyakran hordtam a nagyobb fiúk kinőtt cuccait. A társasházban, ahol felcseperedtem, az első emeleten laktak Horváthék. Norvég rokonaiktól hozzájutottak igazi északi kötött pulóverekhez, kardigánokhoz, amik később – ha már a kisebbik is kinőtte őket – lekerültek hozzánk. Az egyiket évekig viseltem, nagyon szerettem, az örökhagyó iránti tiszteletből horváthzolinak hívtuk. („Vedd fel a horváthzolit, hideg van!”, intett atyám. „Kimostátok a horváthzolit?”, kérdeztem, ha nem találtam.)

Vajon Demszky is „Ernő”-nek hívja a kérdéses zakót?

– Mucuska! – szól oda az aktuális feleségének.

– Nem láttad az Ernőt?

– Biztos a városházán van.

– Nem azt, a zakót.

– Ja, ott van az Ernő a szekrényben…