Eme csodás élmények amúgy a T-Com jóvoltából telepedtek rá mindennapjaimra. Költöztem, s mint ilyenkor szokás, benyújtottam a kábeltévé iránti igényemet. Ennek négy hónapja! Nem írtak, nem hívtak, nem kötötték be. Bementem oda. Megnyugtattak, majd nemsokára. De semmi. Ismét megtettem. Azóta is semmi. Néha eltöprengek, miközben egy ismeretlen, régi-új kötet utószavát bújom: biztos az a dolgok normális menete, hogy nekem kell kujtorognom, s szinte könyörögnöm: „elnézést, fizetni szeretnék!”. Biztos így van jól? Ez a világ rendje? Aztán beletörődök: Sosem lesz tévéadásom. Nem baj! Mondottam tegnap. Ha összeadjuk, amit az elmúlt hónapokban ki kellett volna adnom telefonra s tévére, az már csinos összegre rúg. Azt én most mind megspóroltam. Nem beszélve a könyvtáram megpucolásáról, mert amúgy sosem szántam volna rá az időt, hogy a selejttől megtisztítsam lakom. (A Hernády Gyulákat – az egy darab Hasfelmetsző Jack kivételével, amely mű nem Hernády, hanem Doyle és Sherlock Holmes miatt érdekes – egyenest a szeméttárolóba vittem le. Nem kell. Semmit sem ér. Foglalja a helyet. Különben is, nem jó, ha az embernek hígulnak a dolgai. Később még mellépakoltam pár kötet Spirót is.)

Egyébként igazuk van nekik. Kezdem belátni. Mármint T-Coméknak. Nem jó az a kapkodás semmire. Apor Péternél olvasom a Metamorphosis Transsylvaniae-ben, hogy micsoda jó világ volt régen, mikor is az ismerősök, ha általmentek egymáshoz, hát egy-két hétig is elüldögéltek a tornácon. Csak azt nem értem, hová lesz az a megspórolt pénz? Hol jelentkezik az? Mert nem találom sehol.

Pozsonyi Ádám