Hallgatom minap a rádiót. Azt mondja – nem szó szerint idézem -, hogy a mániákus depresszióban szenvedők holmi gigantikus performanszra készülnek a vidámparkban. Felülnek a hullámvasútra piszok sok ideig, ott elképesztő mód rosszul érzik magukat, majd miután többet szédültek és küszködtek ott a magasban, mint előttük bárki, lejönnek s örülnek az eredménynek. Nem tudom, mennyi a mániákus depresszió állapotában eltöltött tébolyult hullámvasutazás rekordideje, de – amellett, hogy kétségeim vannak arra vonatkozólag, hogy akinek amúgy is pszichés zavarai vannak, annak egy kiadós hányingerrel egybekötött szédülés tartós javulást okozhat -, azt gondolom, ez a jelenség hűen tükrözi korunk mentalitását. Ma, kérem, ez a globális agybaj. Felhívni a figyelmet. Kérkedni az aberrációval. A gyengeséggel. A melegek felvonulnak, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy ők melegek. A mániákus depresszióban szenvedők maratoni hullámvasútvircsaftot rendeznek, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy ők mániákus depressziósok. Már nem is ott tartunk, hogy az ideál a színes bőrű, homoszexuális, kábítószer-élvező nő – szemben persze a szőke, kékszemű, hetero férfival -, hanem a sérült, a testi hibás. Régen a reakciós – értsd: normális – világban az ember az erényeire volt büszke, nem a fogyatékosságaira. Ha valakinek iszonyat bicepsze volt, azt mutogatta a vurstliban, nem a keléses hónalját. A félszemű nem a céllövöldében akart esélyegyenlő lenni, hanem erről a témakörről bölcsen hallgatván, a fejszámolási képességével nyűgözte le a postamester lányát. Az irokéz főnök a skalpjait aggatta a dereka köré, nem vesztes tomahawk-párbajaival kürtölte tele a prérit. XII. Konstantin (kelet-) római császárnak már csak morzsái voltak az impériumból, de továbbra is Thraciát s Moesiát nevezett meg a nemzetközi levelezésében, s tudomást sem vett róla, hogy ott független államok léteznek. Ha a cél a fennmaradás, egy nép, egy kultúra csakis így tehet. Feltéve, ha a fennmaradás a cél. Ha viszont nem, kérdés, miért nem? S kinek vagyunk útjában?