Van olyan, aki sörösdobozokat gyűjt, van, aki elhiszi Darwin blőd tanait, én meg „A Szörényi bánság újjászervezésének szükséges voltáról” című tanulmányomon dolgoztam, s csak hajnalban tettem le a tollat. (Innen a négykor fönnlevés, a kávé sürgető igénye s a tej fogytának konstatálása.)

Mint mondottam, leugrottam. Minden bizonnyal az időpont miatt, de kihalt volt ott minden. Közel s távol senki. Ameddig a szem ellát, dobozostej-halmok, pincétől a padlásig. Álmos arccal álldogálok, mikor feltűnik egy némber. A dobozostej-utca legvégén állt, majd lassan megindult felém. Én nem mozdultam. Odaér mellém, s a vállam fölött átnyúlva, leemel egy példányt. Ott van egymillió doboz, de neki onnan kellett! Énmellőlem.

Belém hasított a felismerés. Az örök, általános tétel. Az átlag, az mindig csatlakozik. Eszméhez, vezérhez, jelenséghez. Mind többen kedvelik (párt, film, ruha), „neki” az kell. Az autonóm meg mindig elhagyja a sort. Ösztönösen. Coelhót én elvből nem veszek kézbe. Túl sokan olvassák. Metrón, buszon. Nem lehet az jó, ha ily népszerű! Az oskolában is minden kötelező olvasmányt akkor olvastam el, mikor már nem volt muszáj. Amikor Mikszáthot kellett volna, a pad alatt bújtam a szamizdat Orwellt. Később jöttem rá, hogy Mikszáth sokkal nagyobb. De akkor már nem kellett olvasni.

Kicsit arrébb léptem. Úgy másfél métert. A nő követett. Ott állt. Beleszuszogott az aurámba.

Inkább nem vettem tejet. Ha már egy „ilyen” is vesz…