Az alant olvasható gondolatmenet – ezt muszáj kiemelnem – nem Haider nemi identitásáról kíván értekezni, nem a dolog szégyenteljes avagy dicső voltát próbálja firtatni (ezt megteszik helyettem mások), csupán pár gondolat lenyomata lenne, melyek az efféle esetekkel kapcsolatban eszembe ötlenek.

Némi túlzással élve, nem is tudom, mit csodálkozunk? Miért is várunk mást? Nagyon egyszerű embernek kell ahhoz lenni, hogy valaki ne vegye észre – sokan vannak, és ők is szavaznak –, hogy a világ az egyensúly felé törekszik. Ami az egyik oldalon túlteng, az a másik oldalon biz’ nehezéket kíván. Toljuk csak el egy pillanatra a jelszavak, képmutatás meg az ostobaság paravánját, s pislantsunk rá a valóságra: Kik éneklik – igen gyakran – a gennyes, ocsmány, nyáltól csöpögő szerelmes dalokat? Tetovált, fukszos, agresszív és érzelemmentes suttyók. Kik dalolásznak (igen gyakran) harcról, halálról és háborúról? Túlérzékeny, tornából felmentett satnya intellektuelek. Kik járnak folyton militari cuccokban, gyűjtenek fegyvert meg lövöldöznek? (Igen gyakran) azok, kik saját „fegyverükkel” lőni képtelenek.

Mely eszmék (illetve képviselőik) locsognak szabadságról, békéről, egyenlőségről, szép új világról? Melyeknek megvalósulása a legtöbb pusztulást vonja maga után.

A mérleg másik serpenyőjébe mindig tenni kell valamit. Akármiről is lett légyen szó. Jelen korunk nem attól tragikus, mert sokan megszegik az isteni és emberi törvényeket, hanem mert nincs kimondva, hogy mi a jó és mi a rossz. A kettő nincs különválasztva.

Összemosódik. Haider – ha tényleg elkövette volna a ráfogott bűnöket – legalább tudta volna, hogy amit tesz, nem helyes. Ezért is csinálta (volna) sutyiban. És nekem itt ne szónokoljon senki. Az álszentség, kérem, igenis érték!

Pozsonyi Ádám