Hirdetés

Konrád György után Elek István következett. Rögtön kritikus hangot ütött meg az összejövetelről. Úgy vélte, hogy már a monori találkozón is szerencsésebb lett volna, ha a „népi gondolatkörhöz szorosabban kapcsolódók […] először saját körükben megpróbálják tisztázni, hogy ők mit gondolnak a jelenről, a múltról és a jövőről, s aztán kapcsolatba lépni más, a saját arcukat már megformált vagy megformálni akaró politikai, szellemi, társadalmi csoportok képviselőivel. […] Így lett volna a helyes, s azt gondoltam, hogy ezen a mai összejövetelen végül is erre kerül sor.”

Az nem tetszett Eleknek, hogy a jelenlévők „nagyon sokféleképpen gondolkodnak és nagyon-nagyon másképpen érzik a perc kihívását”. Túlságosan nagynak találta a különbségeket ahhoz, hogy valami hatékony föllépésre vállalkozhatnának. Egyetértett Lengyel Lászlóval, hogy „sokkal tragikusabb a helyzet – elkéstünk azzal, hogy most még mindig ott tartsunk, hogy baráti kör jön össze eszméket egyeztetni, s aztán majd valamikor eljut oda, hogy […] bármiféle politikai tényezővé válás felé vezető utat kezdeményezzen”.

Majd így folytatta: a Márciusi Fronttal való analógiák annyiban indokoltak, hogy két éven át vitatkoztak a front résztvevői: „politikai, szellemi mozgalomnak vagy minek tekintsék önmagukat”. Magyarázatként: a Márciusi Front népfrontos-antináci (antifasiszta) mozgalom volt 1937-ben, 1938-ban. Pontosan 1937. március 15-én alakult, Féja Géza aktív közreműködésével. Akit e tény ellenére 1945 után szélsőjobboldali, „fasiszta írónak” minősített a kommunista hatalom. Ezt a frontot népi írók, kommunista egyetemisták és értelmiségiek, valamint ifjú munkások alkották. Programjuk roppant bonyolult volt. Antijobboldali, antifasiszta és antináci, kifejezetten németellenes csoportok összefogását hirdette meg, a nemzeti önállóság jegyében. Lényegében antináci és antikommunista programja volt a „pánszláv és a pángermán imperialista törekvésekkel szemben”. Elek István tehát azt kifogásolta utólag a Márciusi Front tevékenységében, hogy két éven át csak azon vitatkoztak a front résztvevői, politikai, szellemi mozgalomnak vagy minek tekintsék önmagukat? Azt állapította meg Elek, hogy a korabeli (kádári) politikai elit „meghirdette reformprogramját […], de olyan lassan megyünk előre ezen az úton, hogy helyzetünk […] egyre rosszabb”.

Korábban írtuk

Vagyis a már meglévő és irányító-vezető, „megmerevedett politikai erőviszonyt” „új politikai erővel kell robbantani”. Tehát a tehetetlenséget fölszámolni.

Hogyan képzelte ezt Elek István? „Hozzunk létre egy valamilyen demokrata kört, vagy bármit, legyen bármi a neve, amely e mozgalom szervező erejének tekinti magát”, és legfontosabb föladatának azt tartsa, hogy „nagy nyilvánosságot teremtve az egész országban vitaklubokat szervezzen azért, hogy a reformfolyamatokat fölgyorsítsa”. És elsősorban azt az értelmiséget akarta mozgósítani, az értelmiségi társadalom néma többségét, „amely integrálódott a társadalomba, […] s úgy döntött, hogy nem vállalja azt az egzisztenciális kockázatot mindaddig, amit az ellenzéki, nyílt ellenzéki szerep igényelne, ugyanakkor viszont a hivatalos politikai szervezetekből régen kivonult vagy oda be sem lépett, mert azt a statisztaszerepet, amit lehetősége lett volna itt gyakorolni, nem vállalta. Ennek az értelmiségi többségnek a mozgósítása, a megszervezése lenne az, ami döntő fordulatot hozhatna a reform ügyében.”

Elek István tehát enyhén bonyolult fogalmazásban, de aktív cselekvést szorgalmazott a reform fölgyorsításának az érdekében. Vagyis a kádári adminisztráció által megkezdett és döcögő reform ügyében. Erre válaszolt voltaképpen a külföldön élő és hazalátogató Püski Sándor. Megállapította, hogy „független, saját sajtó nélkül semmiféle mozgalom nem érvényes”. Ezért fölajánlotta a már sokadszor igényelt Hitel című lap valamely hazai kiadóval közös megjelentetését. Sőt nyereségesnek is tartotta, és hajlandó lett volna egy modern nyomdai üzem itthoni telepítésére is.

(Folytatjuk.)