Hirdetés

Talán már említettem, hogy az előadások, a hozzászólások mind más gondolatot, véleményt hangsúlyoztak, vagyis az elhangzottakhoz viszonyítva újat mondtak. Bíró Zoltán is azt tette, de előtte összefoglalta az addig előadott főbb tételeket.

És fölfedte a különféle megnyilatkozásokban rejlő összefüggéseket. Megállapította, hogy baráti találkozóra gyűltek össze, és a hozzászólások egy irányba mutattak: „A magyar társadalom veszélyes, nyugtalanító jellegzetessége ma: feltűnő szervezetlensége.” Ez volt Bíró alaptétele, de ez is valamilyen formában kötődött az előtte elhangzottakhoz. „Konrád György (mint a baráti találkozó fontos résztvevője! – Sz. K.) tette fel a kérdést, olyanformán, hogy van-e megfelelő felkészültsége a nemzetnek súlyos és váratlan helyzetekre, van-e készültsége, mely ilyen helyzetekben eligazíthatná, s emberségben biztonságosan megtarthatná? Már Pozsgay Imre vitaindító előadása, társadalmi programot építő gondolatmenete, Csurka István »antikatasztrófa-programot« sürgető esszéje, Bihari Mihály vagy Gombár Csaba politikai rendszert és politikai kultúrát feszegető hozzászólása lényegében e szorongató érzések és felismerések jegyében fogant, s nyilvánvalóan az erkölcsi és intellektuális felelősségérzet és felelősségvállalás késztető ereje folytán hangzott itt el.” Még a diktatúra alatt!

Bíró megtette nekem azt a szívességet, hogy már menet közben summázta (helyettem is) a legfőbb motívumokat. Ezután tért vissza az ő alaptételére, amely ilyenformán nem lógott a levegőben, hanem ráépült mások véleményére. Kifejtette, hogy „bajaink közül a társadalom szervezetlensége” egyedülálló a legtöbb ország állapotához képest. „…a legtöbb országban különféle szervezetek, intézmények, pártok, egyházak, átfogó nagy ideológiák, társadalmi mozgalmak és egyesületek szövik át és fogják össze a társadalmat. Igaz ugyan, hogy ezek el is választják, sőt gyakran szembe is állítják az emberek csoportjait, de nagyobb veszélyhelyzetekben mégis ezekből épülnek fel a nagy koalíciók, amelyek a legfontosabb nemzeti érdekeket hitelesen tudják képviselni. Kényes történelmi helyzetekben a sokféleség, a sokszínűség felett ezek tudnak nemzeti egységet kovácsolni; ha kell, védeni a kisebbségi jogot, ha kell, elszigetelni a szélsőségeket.”

Itt meg kell szakítanom Bíró Zoltán elmefuttatását. Egyfelől a történelmi tapasztalatokra épít: 1956-ra és a nyolcvanas évek kibontakozó, még közös ellenzéki lelkületére. Arra, hogy a sátorban teljesedett ki a két legfőbb politikai mozgalom, a liberálisok és a konzervatívok közös ellenség elleni összefogása és annak kihangsúlyozása – a kommunista hatalom ellenében. Sajnos az 1956-os ellenzéki összefogás kohézióját ez a második megnyilvánulás nem érte el, de a sátor idejében, 1979 és 1987 között az együttműködés kiteljesedésével kecsegtetett. És az, hogy mindez mára a legvadabb ellenségeskedéssé fajult, a féktelen és mohó és nemzetietlen liberálisoknak köszönhető. Lásd: Erdélyben és a Felvidéken a liberálzöld csirkéknek (Donáth, Cseh) a magyar kisebbség érdekeivel ellentétes viháncait. A 23 millió románozásról nem is szólva.

Korábban írtuk


Bíró Zoltán egyfelől az Antall József által később megadott program: „15 millió magyar miniszterelnöke vagyok” kisebbségvédelmét hangsúlyozta, illetve előlegezte meg, másfelől a politikai pluralizmus demokráciában fogant hasznosságát jellemezte. De elsősorban a fönnálló társadalmi rendet bírálta. „Amennyire veszélyes – mert elnyomorító – a társadalom militáns vagy bürokratikus túlszervezettsége, annyira veszélyes gazdátlansága és szervezetlensége is. Mindkét helyzet az egyéniség és az öntudatos autonóm közösségek ellen hat, s kedvez az egyeduralom és a csordaszellem páros érvényesülésének. Európának bőséges tapasztalatai vannak e téren ebben az évszázadban.”

(Folytatjuk)