Uralkodása sorsdöntő volt a magyarság történetében. Árpád-házi Szent László I. Béla király és Rixa lengyel hercegnő fiaként akkor született, amikor apja még lengyelországi száműzetésben volt. Magyarországra 1050 körül költöztek vissza. Apja halála után (1063) bátyjával, Gézával a számukra kijelölt keleti országrész hercegségébe vonult vissza, átengedve a trónt fiatalabb unokatestvérének, a gyermekkorban megkoronázott Salamonnak. Vitézségével, elegáns megjelenésével kitűnt a harcokban; a cserhalmi ütközetben a kunok ellen, a bizánciak ellen, a mogyoródi csatában és másutt.

Trónra bátyja, I. Géza halála után került, nem annyira az öröklés, hanem népszerűsége és alkalmassága alapján. Nem törekedett hatalomra, az elűzött Salamon király életében nem koronáztatta meg magát. Célja Szent István államának megszilárdítása volt, külpolitikája Magyarország függetlenségét és tekintélyének növelését célozta. Az Árpád-ház kiemelkedő egyéniségeit uralkodása alatt avatták szentté; 1083-ban István királyt és Imre herceget, Gellért püspököt, András és Benedek zoborhegyi remetéket. Ezzel a „szent királyok nemzetségének” nevezett Árpád-háznak új hagyományt teremtett, amelyet később Szent László erényei erősítettek meg.

A magyarság szempontjából egyik és legfontosabb intézkedése a keleti gyepűk kiszélesítése és megerősítése volt. Az addig a nyugati gyepűk mentén őrködő székelyek jó részét áttelepítette Biharba, majd innen fokozatosan a keleti határszélre. Az 1092. május 20-án összeülő szabolcsi zsinaton megerősítette a rendet és a szentistváni örökséget, ott hozott határozatai képezik I. törvénykönyvét, vagyis Szent László törvényeit.

Számos monostort alapított, melyek közül a legjelentősebb 1091-ben a somogyvári bencés Szent Egyed-apátság. Felszentelésére II. Orbán pápa legátust küldött. Haláláról keveset tud a történelem. Valószínűleg 55 éves korában 1095-ben Óbudán, mások szerint Nyitrán hunyt el. Először Somogyváron a Szent Egyed-apátságba temették, mert nyáridő lévén Nagyvárad – ahová életében kívánkozott – messze volt. Innen szállították 1106-ban Nagyváradra, amely végső nyughelye lett. A vallásháborúk alatt a nagyváradi székesegyházat feldúlták, így csak többé-kevésbé hiteles ereklyéi maradtak fent. III. Béla király avatta szentté 1192-ben.

Mint említettük, Erdély végleges beépítése az ország testébe a keleti gyepűk kiszélesítésével történt meg, ezért alapította a váradi püspökséget is. Ezért vált László király külön is Erdély patrónusává, legendáinak se szeri se száma Székelyföldön. A legismertebb a cserhalmi ütközethez kötődik, ahol egy szép, magyar lányt mentett meg egy kun vitéz karmaiból. A jelenetet a Vatikáni Legendárium és a Képes Krónika képekben is megőrizte. Ez látható több székelyföldi templom freskóján, a legszebb talán a háromszéki Gelencén.

Népszerűségét, tiszteletét mutatja sok természetmagyarázó mondánk is. Az Erdélyben található lapos őskövületeket – nummulitokat – Szent László pénzének nevezik, és összekötik a kun vitéz üldözésének legendájával. Szent László füve (Genciana cruciata) gyógyította meg – a monda szerint – a pestistől szenvedő embereket. Lova patkója nyomán forrásvíz fakadt szomjas katonái számára (Nyitra, Püspökszentlászló, Torda, Erdőbénye, Kővágótöttös és más helyeken). Imádságára nyílt meg a tordai hasadék, hogy elrejtse Lászlót az üldöző kun vitéz elől; nyolcszögű patkónyomát máig őrzi a Patkóskő.