Hirdetés

Az ezredforduló környékén a magyar sajtóban gyakorlatilag egyedüliként kongattam meg a vészharangot az iszlám európai terjeszkedése miatt, kiváltva egyebek mellett Szaúd-Arábia bécsi nagykövetségének tiltakozását és egyes jobboldali pályatársaim bírálatát. Ez utóbbiak szerint túldimenzionáltam a dolgot, mert az iszlám távolról sem jelent veszélyt a posztkeresztény-szekularizált európai civilizációra nézve, sőt egyesek úgy vélték, hogy inkább szövetségeseként kell rá tekinteni a globalizmus minden hagyományos értéket legyaluló rohamával szemben. Akkoriban magát Bencsik Andrást sem győzte meg teljesen az álláspontom, de helyt adott neki a lapjában, ismételten bebizonyítva, hogy a Demokrata a magyar sajtó legszabadabb és legplurálisabb orgánuma.

Eltelt 25 év. Egykori iszlámszimpatizáns bírálóim immár többnyire Izraelnek a gázai vériszapba ragadt harci szekerét tolják-taszigálják virtuálisan a végső villámgyőzelem felé, én pedig anélkül, hogy jottányit is változott volna a véleményem az iszlamizmus európai negatív szerepével kapcsolatban, most mégis igyekszem felhívni a figyelmet arra, hogy az izraeli–palesztin konfliktus sokkal árnyaltabb annál, mint amilyennek a szinte egyöntetű Izrael-párti médiakonszenzus láttatni szeretné. Ahogyan arra is, hogy a gyerekek nem tehetnek arról, hogy musz­limnak születtek, tehát a születésük puszta tényénél fogva Izrael szemében ab ovo ellenségnek számítanak, mert a vallást az emberek többsége gyerekként a szüleitől kapja családi örökségként. Nem igaz tehát az, amit Meirav Ben-Ari izra­eli képviselőnő magából kikelve üvöltött legutóbb a kneszetben, hogy a gázai gyerekek csakis „maguknak köszönhetik”, hogy az izraeli szoldateszka legyilkolja őket. Következzen néhány olyan tény, amelyeket a média hajlamos szőnyeg alá söpörni.

Most már világosan látszik, hogy a gázai offenzíva – egyelőre legalábbis – távolról sem az izraeli hadvezetés elképzelései szerint alakul. Izrael az 1967-es háborúban 776 katonát veszített, miközben alig hat nap alatt legyőzte Egyiptom, Szíria és Jordánia egyesített fegyveres erőit, és elfoglalta a Sínai-félszigetet, a Golán-fennsíkot, Ciszjordániát, Gázát és Kelet-Jeruzsálemet. Az idén több mint 70 nap alatt a mindössze 365 négyzetkilométeres Gázai övezet alig húsz százalékát volt képes ellenőrzése alá vonni, de nem pacifikálni, pedig előbb szőnyegbombázással teljesen letarolta a területet. Az izraeli hadsereg november 28-i becslése szerint addig (alig) egy-két ezer fős veszteséget sikerült okoznia a Hamásznak a szervezet 30-40 ezresre becsült katonai állományából. Ugyanakkor izraeli hivatalos adatok szerint október 7-e óta több mint hatezer izraeli katona és rendőr sérült meg harci cselekményekben, közülük több mint kétezren megrokkantak, legalább százan pedig megvakultak (War caught Israeli rehab hospitals unprepared to handle number of wounded, timesofisrael.com, 2023. 12. 17.). Az elesettek pontos száma ismeretlen, de vannak arra utaló jelek, hogy az izraeli katonai propaganda szisztematikusan elhallgatja a veszteségeik legalább felét (Israel underreporting soldier casualities by half: Report, thecradle.co, 2023. 12. 11.). Erre szükség is van a harci morál javítása érdekében, amelynek nyilván nem tesz jót a harctéri veszteségek tényleges mértékének kiteregetése, ahogyan a dezertáltak valós számának felfedése sem (eddig 2000 fő „lefalcolásáról” számolt be az izraeli sajtó). Legalább ennyire sokkoló adat, hogy a Jediot Ahronot héber nyelvű újság szerint a tisztek és közkatonák legalább hét százalékát érte a harcok közben közvetlen pszichológiai károsodás. Nem csoda, hogy videófelvételeken idegileg összeroppant izraeli katonákat látni hisztérikusan jajveszékelni amiatt, hogy „szellemekkel” kell harcolniuk.

Úgy tűnik, Gázában az izraeli erők katonái hovatovább már a saját árnyékuktól is megijednek, és vaktában lövöldöznek mindenkire, aki él és mozog, gyakran egymásra is. Az offenzíva során elesett első száz emberük csaknem ötöde baráti tűz áldozatává vált, vagyis az izrae­liek egymást lőtték szitává. Ráadásul a harcok során figyelmen kívül hagyják a civilizált hadviselés összes írott és íratlan szabályát, kezdve az 1949-es genfi egyezményekkel. Az egyik – és a többihez hasonlóan sikertelen – túszmentő kísérletük során például egy mentőkocsit használtak fedezékül. Az izraeli katonák által „tévedésből” agyonlőtt fehér zászlós izraeli túszok esete mára bejárta az egész világmédiát. Szinte biztosra vehető, hogy a Hamász szándékosan hagyta őket elmenekülni, hogy egyfajta kísérleti nyulakként a sorsukon keresztül az egész világnak demonstrálja az izraeli katonák elszántságát, akik válogatás nélkül tüzelnek nőkre, gyerekekre és adott esetben félmeztelen, fehér zászlót lengető férfiakra is. A Hamász Izrael elleni pszichológiai hadviselésének alighanem ez volt az egyik legsikeresebb trollkodása, mert ismételten leleplezte, hogy az izraeli hadsereg mindenre és bármire képes. Ezen túlmenően az izraeli hadsereg ezzel az epizóddal is felfedte zsigeri közel-keleti jellegét, vagyis azt, hogy hiába bővelkedik a legmodernebb nyugati haditechnikában, híján van az alapvető szakértelemnek, legfőképpen pedig a legelemibb erkölcsi érzéknek. Ez 70 nap alatt több mint 16 ezer civil, köztük hétezer gyerek életébe került Gázában.

Korábban írtuk