Lovas István nyílt levelei

Ötvenhatos barátaimnak Kedves Barátaim! Hosszú hónapok után ismét a Széna tér mellett elhaladva, megdöbbenve láttam, hogy a balliberálisok az 56-os sírkeresztes emlékmű elé állítottak egy piros pöttyös műanyagtehenet, amely minden bizonnyal része a liberális fővárosi tehénparádénak („Cowparade”). A tehén a járdán akadályozza a sűrű gyalogosforgalmat. Nem hinném, hogy véletlen lenne, amiért a „bátor” szervezők a műanyag tehenet az emlékezés helye elé tették, és nem például a szemben lévő sarok másik oldalára, a Mammut bevásárlóközpont igen csak tágas lépcsőfeljáratának platformjának szélére. Miután Brüsszelben csak a Szent István-bazilika bejárata felé farral fordított tehén kiváltotta botrányról olvastam, úgy gondoltam, fel kell hívnom figyelmeteket erre a kiszámított gazemberségre is. És ha már egyesek szemében oly nagy baj a kettős mérce elvetése iránti hajlamom (ld. Borókai Gábor levelét), csak azért is felteszem a kérdést: vajon miként reagálna a Demszky-féle klientúra, ha valakik ilyen teheneket állítanának fel másfajta kegyeleti helyektől néhány lépésre? Ha eddig tiltakoztatok, csak nem vettem volna észre, akkor a levél feleslegesen íródott.

Tom Lantos képviselő, az amerikai képviselőház külügyi bizottságának rangidős, demokrata párti tagja III. rész Eredetileg további három részben akartam önnek írni. Két esemény miatt e helyett a jövő héten már befejezem levelemet. Ott hagytam abba a második folytatást, hogy feltettem a kérdést, ha – mint a helyi atlantisták állítják – a sajtónak szolgaian Amerika-barátnak kellene lennie, és Washington valóban a jobboldali sajtóban az Amerika-ellenes cikkek miatt nem tud megbékülni az itteni jobboldallal, akkor talán nem volt érdemes végigbotorkálni tizenhat év „demokrácián”. Másrészt az atlantisták érvelése tarthatatlan: ha az amerikai nagykövetség oly nagy figyelmet fordítana például e lapra, akkor azt ne venné észre, hogy a Gyurcsány-kormány az országot Putyin Oroszországa állami gázszolgáltatójának teljes mértékben kiszolgáltatottá teszi? Vagyis annak a Moszkvának, amellyel Washington egyre élesebben rivalizál? És ha ezt észreveszi, akkor ennek ellenére a balliberális kormányokhoz húz csak azért, mert néhány jobboldali újságíró cikke nincs ínyére? Ezt csak azok hihetik, akiknek az ülepnyalás második természetükké vált, és akik a rendszerváltás utáni buzgó pozíciókeresésben és igazodásban elfelejtették átélni a nyugati demokrácia egyik nagy hagyományát, a sajtó szabadságát. (Azt most hagyjuk, hogy a sajtó szabadsága Európában és az ön országában miként erodálódik az utóbbi években, és hogy a médiatulajdonlás miként koncentrálódik mindinkább néhány multinacionális konglomerátum kezébe.) Erről és másról is bővebben akartam írni, de mindezt feleslegessé tette két esemény. Mindkettő rendkívül megkönnyítette érvelésemet. Azt is egyértelművé tette, hogy önt és társait a puszta katonai erő, védtelen polgárok tömegeinek lemészárlása, országok elfoglalása, az állami terror gyakorlása, nem pedig az érvek és szavak érdeklik. Miközben néhány szövetségesüktől eltekintve a világban elszigetelődnek és politikájuk a globális gyűlölet és megvetés tárgya. Az egyik „esemény” egy cikk, amely a Népszavában jelent meg. Szerzője – talán a forró nyár hatására – egy olyan történetet kotyog ki, amelyik egyértelműen bizonyítja egyik tételemet. Pontosan azt, hogy milyen illúziókat kergetnek azok, akik szerint a változó amerikai kormányok exkommunista szeretete nem politika, amely az egész térségre vonatkozik, és amely a mai elnök apjának a kommunista világrendszer összeomlását követően meghirdetett Új Világrend szerves része, hanem megváltoztatható beállítódás, hacsak a jobboldali újságírók Magyarországon kapitulálnak. Először is, a csaknem minden médiában és csaknem minden órában jelenlévő Dési János médiapropagandista Melyikük Whoopi Goldberg? című cikkéről van szó, amely a lap július 22-i számában jelent meg annak mellékletében, afféle „színesként”. Talán önnek nem kell magyarázni, hogy a fekete Goldberget, mint a tökéletes kombinációt, itt egyes körökben feltétlen imádat és hódolat övezi. Dési azzal dicsekedve, hogy a Budapesten forgató Whoopi Goldberggel és Michael Yorkkal evett, leírja: 1998. május 29-én, a választás napján meghívta őt az akkori amerikai nagykövet, Peter Tufo, mert „talán nem szerette volna egyedül tölteni, csak úgy magában, nagy várakozással azt a bizonyos, az esti urnazárásig mindenképp izgalmas, de információhiányos időt. Ezért néhányunkat meghívott rezidenciájára, üssük el vele, ami addig hátra van. Jól főznek, végül is, miért ne”, adja a bankot a politikai kötődéseit letagadni semmiképpen nem tudó „újságíró”. Aki cikkéhez felvételt is közöl, amelyet történészeknek kellene nézegetni ahelyett, hogy dokumentumokat igyekeznének feltúrni az amerikai-magyar kapcsolatok valódi természetrajzának feltárásáért. A képen szereplőket Dési így azonosítja: „A társaság is jó. (Jobb szeműek felismerhetik Zentai Péter, Kálmán Zsuzsa, Tordas Kati és Elekes Éva kollégáimat a képen.)” És persze a két színészt. Hogy az amerikai nagykövet rezidenciáján milyen meghitt, bensőséges és egységes volt a hangulat, és mely párt befutását várták, Dési azt is elkottyantja: „Az átlag amerikaihoz képest feltűnően sokat tudtak Magyarországról, a választásokról. (Nem mondom meg, kinek drukkoltak).” Lelki szemeink látni vélik azt az iszonytató döbbenetet és szomorúságot, ami – értesülvén a Fidesz győzelméről – Tufót, Goldberget, Désit és újságíró-kollégáit megülte a Zugligeti úton. És persze önt. Charles Gati barátjával egyetemben. Ezt a meghitt társaságot – amelynek még véletlenül se volt tagja jobboldali újságíró vagy egy örömatlantista a tagja – akkoriban balliberálisnak, de 2001 szeptembere óta találóbban „neokonzervatívnak” nevezhetjük. Azok, akik… És itt kezdődik a másik esemény. (Vége a jövő héten.)

Fikció Párt elnök V. rész Nem tudom, észrevette-e, a másik oldal disznóságainak nagy részét szisztematikusan péntekre, vallási, lehetőleg több napra eső vagy hétvégével meghosszabbított vallási ünnepek előestéjére vagy a vakáció szezon megkezdésére időzíti, mert 16 év alatt észrevette, hogy a jobboldal ilyenkor vagy egyáltalában nem, vagy kevésbé hatékonyan tud reagálni. A hétfői viszontválasz egy pénteken elhangzott vádra már nem hangoztatható olyan meggyőző erővel, mint egy szombat reggeli, vagy egy ünnep közbejövetele miatt elcsúszó válasz már nem éri el ugyanazt a hatásfokot, mint egy azonnal adott. A másik oldal azt is tudja, hogy akár a karácsonyi, akár a nyári vakáció ellenére teljesen nem tűnhet el a közéletből és ezért vezetőinek, valamint stábjának egy része elérhető és természetesen figyeli az eseményeket azért, hogy ott „lőjön be gólt”, ahol csak tud. Ilyenkor ugyan kevesebben vannak, de mivel a másik oldal gyakorlatilag egyáltalában nincs jelen, szokásos hatékonyságuk fenntartható. A másik oldalnak az is szokása, hogy számos „vízfelszín” alatti – és persze olykor fölötti – negatív intézkedéseket is megtesz a fenti okokból: tudja azt, hogy az ellenzéknek a nyaralás a legfontosabb. Ilyenkor a jobboldali média sem tud elérni jobboldali politikust, szóvivőt vagy egy terület felelősét. Javaslom tehát önnek, hogy mindezekre ügyeljen. A kereket nem kell feltalálni és ebben az MSZP jó példáját követni kell. Az is nagyon jó benyomást tesz, hogy beosztottjai minél több embert, elsősorban a véleményformálókat ne titkárnővel hivassák fel. Sajnos még a jobboldali média középszintjén is szerkesztőségi titkárnőkkel hivatnak fel kollégákat is, ami a kádári időkben volt divatos, de nem a modern nyugati civilizációban. Sőt, az itteni szocialisták és a szabad demokraták is megtanultak saját maguk telefonálni.

Kedves Lovas István! Egyik legutóbbi leveled nekünk címezted, bár bizton állíthatom, nem nekünk szól. Azzal vádolsz meg bennünket, hogy aufklérista hadjáratot folytatunk, s magyar jelképeket demitologizálunk. Teszed ezt úgy, hogy 2006. július 20-i vezércikkünkből nem gondolatokat, de mondatokat ragadsz ki, majd – Nagy Imrét és a holokausztot is felemlítve – olyan következtetésekre jutsz, amelyek erős monomániás hajlam nélkül nehezen elképzelhetőek. Az eljárásod igaztalan és sértő. Miközben magad írod, hogy a hangsúlyok nemegyszer a lényeget jelentik, aközben Te olyan apróságnak aligha nevezhető momentumról hallgatsz, hogy a Heti Válasz volt az egyetlen magyar újság, amely a nándorfehérvári diadal évfordulójáról időben és nem utólag emlékezett meg. Az 550 évvel ezelőtti hősöknek öt oldalt szenteltünk, a „balliberális médiát túllicitálva”, külön cikkel tisztelegve Kapisztrán Szent János előtt (aki mellesleg dél-itáliai származású volt, ahogy Dugovics Titusz is aligha Árpád ősök sarja, mégis magyar hősökké váltak), s idéztük III. Callixtus pápa dél körüli harangszót elrendelő bulláját. Az általad tartalmában kiforgatott vezércikk pedig csak azt kívánta nyomatékosítani, hogy a nándorfehérvári győzelem akkor is világraszóló siker volt, ha a harangok déli megkondulásával csak mi kötjük össze. S nem az kell legyen cselekedeteink mércéje, hogy a világ (értsd valamelyik nagyhatalom) elismer-e bennünket, mert ezt úgyis csak önérdekből teszi meg (Lásd Bush 1956-iraki háború párhuzama a Gellért-hegyen). „Csak az akaraterő és a küzdés hozhat sikert és örömet. S ezt most tudatosíthatjuk igazán, amikor Magyarország nem Európa védelmezője, de kiszolgáltatottan, legyengülve Európa egyik legsúlyosabb betege. S nem mindegy, hogy értünk vagy miattunk húzzák a harangot.” Így zárul egy aufklérista írás. Szerinted. Kiváló tisztelettel: Borókai Gábor (Akinek apai nagyapja ugyan még Kurcsics névre hallgatott, mégsem tekinti magát idegennek ebben a nemzetben.)

Kedves Gábor! Egyik vádad szerint szerkesztőségi állásfoglalásotokból (aláírás nélküli vezércikketekből) mondatokat „ragadtam” ki. Akkor a vád a média és a tudományos élet teljes egészét érheti, hiszen minden idézet „kiragadás”. Ha idézet helyett „gondolatokat” adtam volna vissza, mint igényelted, akkor netán azt vetnéd a szememre, hogy szubjektíven értelmeztem a mondanivalót. De a kedvedért engedek, mégpedig a lehető leglovagiasabban. Ha szerinted a cikk lényegét idézeteim nem fedték le, egyezzünk meg, hogy álláspontotok visszaadására tökéletesen megfelelő a vezércikk címe: Értünk vagy miattunk – Nem azért harangoznak délben, mert a magyarok feltartóztatták a megállíthatatlannak tűnő pogány sereget. Azt már azonban végképp nem egészen értem, hogy miért kell ad hominem módon támadnod, kijelentve: következtetésem mutatja, erősen monomániás hajlamom van. Ha a kettős mérce elvetése monománia, akkor ezt a – szerinted – mentális defektusomat örömmel vallom közösnek a földkerekség jóérzésű népének nagy részével. Közülük nyilván azzal a viszontváddal is élhetnének, hogy a kettős mérce elleni következetes harc „monomániákusságnak” ítélése erős paranoid hajlamra vagy az erőhatalomnak való lefekvési vágyra utal. Nyílt levelemben cikketeket – Kiss Gy. Csaba ugyanerről szóló, magasztos írását idézve – azért is bíráltam, mert hogy szintén éppen az évfordulón a nándorfehérvári hősök nem magyar származását is felemlegette. Erre azután saját nagypapádat (nyugodjék békében) is az ügybe keverve pontosan annak ellenkezőjét kéred számon rajtam, mint amit írtam Kiss Gy. ezen mondatait idézve érvem alátámasztására: „Hunyadi János jelentőségéről, nagyságáról nincs vita magyarok és délkelet-európai szomszédjaik között. Még akkor sem, ha vannak románok, akik történelmietlenül román etnikai származását hangsúlyozzák.” A két héttel ezelőtti nyílt levelemben írtak minden szavát természetesen fenntartom. Lovas István