Az a vészforgatókönyv ugyanis, amellyel a legfejlettebb országok kormányai most fékezni próbálják a mindeddig megállíthatatlannak látszó pénzügyi válság hatásait, a nagybankok államosításával, az állam tudatos beavatkozásával a gazdasági folyamatokba, a szabad piaci mozgások korlátozásával, sőt „nemzeti csúcsok” megszervezésével, az feltűnően egybecseng azon célokkal, amelyeket az úgynevezett nemzeti radikális mozgalmak tűztek ki.

Úgy tűnik, az emberek sokasága mégsem viselkedik „befolyásolható, buta tömegként”, amikor a túlélésről van szó. Több mint szembetűnő, hogy jó hónappal a gazdasági válság kirobbanása előtt a bajor és az osztrák választók meglepően nagy hányada világosan kifejezte azon akaratát, hogy számára elég volt a neoliberalizmusból.

Több mint árulkodó, ahogy az MSZP hétvégi SOS-kongresszusát követően a magyarországi baloldal egyik milliárdos, erős embere, Kapolyi László ezt mondja a Népszabadságnak: „Beigazolódott… hogy a neoliberális gazdaságpolitika, a szabadpiaci felfogás és az állam szerepének kizárása indokolatlan volt.”

Hát beigazolódott. Méghozzá alaposan. A nemrég balesetben elhunyt, s minden jel szerint mítosszá emelkedő Jörg Haider vezette párt nyári választási jelmondata ugyanezt tömören így fogalmazta meg: „Ausztria az osztrákoké”. Bajorországban a túlságosan is mérsékelt CSU-val elégedetlen úgymond „bajor miépeseket” emelte be a hatalomba a nép, arra kényszerítvén a felpuhult vezetést, hogy velük koalícióra lépve térjen vissza a keményebb irányhoz. A különös az, hogy a nép ezt a döntést az előtt hozta meg, hogy tudott volna a gazdasági válság kirobbanásáról, vagyis az emberek nem csak érezték a bajt, de időben látták a megoldást is: a neoliberális, multikulturalista buborék szétpukkanását követően még jobban felerősödik a nemzeti identitás, s az unió sokkal inkább a Nemzetek Európája irányába fejlődik majd, mint egy centralizált földrészállam felé.

Kiderült továbbá, hogy a jobboldali politika mindenképpen integrálni kényszerül a gúnyból és számításból radikálisoknak nevezett racionalistákat, akik elsősorban saját környezetükért, saját pátriájukért éreznek felelősséget: vagy úgy, hogy koalícióra kényszerülnek velük, vagy úgy, mint Franciaországban Georges Sarkozy tette, hogy magukba olvasztják őket. Utóbbi esetében már csak az extremisták, a vadak maradnak körön kívül, akik azonban csak szóhasználatban köthetők a jobboldalhoz, céltalanságuk és agresszivitásuk a szélsőbaloldali anarchistákéra emlékeztet.

Magyarországon Orbán Viktor vezetésével hat éve sikerült egyben tartani a rendkívül sokszínű polgári tábort, amelynek nálunk is fontos, s az események tükrében egyre inkább kulcsfontosságú szereplői a nemzeti radikálisok, azaz a racionalisták, akiknek nálunk is a legfőbb céljuk a rend, a biztonság, a szabálykövetés, az öntudat, az összefogás, az ország rendbetétele. Az ő hűségükre és teherbírásukra most nagy szükség lesz.