A címet Karinthytól kölcsönöztem. Az 1926-ban megjelent kötetében található ez az írás, amelyben sorra veszi az emberiség történetének borzalmait Dante poklától De Sade márki szadizmusáig, az inkvizíció kínzásaitól az öldöklő Mazuri tavakig. A gáztámadásoktól gyermekek és asszonyok agyonveretéséig, s némi iróniával állapítja meg, hogy „embert mégse ettünk”, vagyis ismét idézem őt: „az európai ember inkább éhen hal, semhogy emberhúst egyék”. Írja ezt 1926-os érvénnyel. Hét évvel később, 1933 novemberében a Pesti Napló három újsághírt közöl Párizsból és Londonból. Ezzel a címmel: „Emberhúst esznek az orosz éhezők”. Abban a Szovjetunióban, amely majd egy évszázadon keresztül vezette és meghatározta a világ baloldali mozgalmait, pénzelte a világ kommunista pártjait, s meghatározta Közép-Európa, így Magyarország kommunistáinak tevékenységét is. Legjobb, ha idézem a cikket. Párizs, november 3. „Az orosz éhínségről, amely nemcsak Ukrajnára, hanem a Volga, az Ural vidékére és Szibéria egy részére is kiterjed, feltűnést keltő jelentésben számol be a Journal de Genéve. Az éhínség, a lap szerint, olyan méreteket ölt, hogy a lakosság sok városban emberevésre vetemedik. Kievben 150 embert ítéltek el emberhúsevés miatt.” Miért érdekes ezzel előhozakodni 2006-ban Budapesten? Kétségtelenül azért, hogy általa tükröt tarthatunk kommunistáink elé, Rákosi és Kádár híveinek; Horn Gyulától Lendvai Ildikóig, Gyurcsány Ferenctől Hiller Istvánig: az a kommunista, illetve szocialista párt, amelynek ti utódai, örökösei, leszármazottai vagytok, az európai történelembe bevezetett egy addig ismeretlen szokást, az emberevést. Azt aligha lehet elvitatni, hogy közvetlen leszármazottaik vagytok, nemcsak káderanyagotokban, hanem jogfolytonosság tekintetében, az anyagi javak öröklésében is, s főleg a szellemiségtekben. Előbb-utóbb szembe kéne nézni ezzel a múlttal, s nem egyfolytában fasisztázni, meg lejáratni más politikai mozgalmakat, amelyek nem rendelkeznek efféle fölmenőkkel, örökségekkel. Olvasom valahol, hogy a Magyar Narancs megtámadta és inszinuálta Kun Miklóst, aki arról híres, hogy a Szovjetunió, a kommunista pártok és a szovjet államok történetét ismerteti kiváló tévés műsorokban. Kun Miklós pontosan azt csinálja, amit minden utódpártnak és utódállamnak tennie kellene, a nácizmusból kommunizmusba átvedlett volt NDK-nak, meg a többi államnak is. De nemcsak emberhúst, mérget is ettek a szovjet polgárok. Igaz, nem önszántukból. A mai szovjet utódállam sok tekintetben őszintébben néz szembe múltjával, mint a többi posztkommunista konglomerátum. Az orosz állami televízióban ugyanis jobbnál jobb dokumentumfilmek sorozata jelenik meg a szovjet múlt szörnyűségeiről – ezt a méregetetést is innét lehetett megtudni. Vallatásokhoz is használtak bizonyos mérgeket, amelyeket a KGB fennhatósága alá tartozó laboratóriumok állítottak elő. De kísérleteket is folytattak a foglyokon. Némelyik méreg hetekig tartó kínlódást és szenvedéssel teli halált okozott, a kísérleti embernyulak vergődését kis ablakocskán keresztül figyelték a „szakemberek”, s a látottak alapján minősítették a mérgeket. Az egyik laboratórium kutatója Miranovszkij, akit egymás között a munkatársak egyszerűen méregdoktornak neveztek – róla szólt az egyik dokumentumfilm, valamint azokról az esetekről, amelyek arról árulkodtak, hogy a terhessé váló ügynököket méreggel tették el az útból, de ezek a mérgek szerepet játszottak a trockisták fölszámolásában, így ölték meg Trockij testőrét és több zsidót is, akik ellen zsidóságuk volt az egyetlen érv. Miranovszkijt is elkapta a gépszíj, letartóztatták őt is, s ő Berijához fordult azzal az indokkal, hogy ő csak hazafias kötelességét teljesítette. Ha már annyira orosz orientációjú a mai baloldali politikai vezetés, vajon miért nem vesznek át az állami televíziók legalább az orosz tévétől efféle politikai, történelmi filmeket? Ráférne a mai magyar baloldali szavazókra egy kis fejtágítás. Nem ártana tudni mindenkinek, honnan is jöttek a francia, az olasz, a román meg a magyar kommunisták; mire számíthatunk? Mindenesetre az nagyon jellemző, hogy éppen a Magyar Narancs akad fönn Kun Miklóson. A Bozóki-féle álliberalizmus jegyében született politikai hecclap ímhol azt a történészt denunciálja, aki szembe mert nézni saját családi múltjával. Elgondolkodtató nemcsak az, hogy kiket védelmeznek e baloldali lapok, hanem az is, kiket és miért támadnak!