Franciaország vesztésre áll

Mikor Brahim Ausszaui késével a kezében belépett a nizzai Notre-Dame-bazilikába, egy pillanatra bizonyára megdöbbent. Az alig egy hónapja Európába érkező férfi álmában sem gondolta volna, hogy a gyűlölt keresztesek földjén, az ország egyik nagyvárosának legtekintélyesebb templomában mindössze egyetlen idős asszonyt és két templomszolgát talál. A Tunéziában nevelkedett, drogfüggőségéből 2016-ban a vallási radikalizmusba menekülő Brahim Ausszaui az iszlamista propagandisták internetes mémjeiből és blogjaiból kiindulva Európát erőtől duzzadó keresztény hatalomnak képzelte, amely bármikor kész fegyvert ragadni az iszlám ellen. Nyugaton nevelkedett eszme- és hittársai már nem ennyire naivak. Ők tudják, hogy merre keressék késükkel Európa szívét, ezért jellemzően plázákat, reptereket, plázsokat és koncerttermeket támadnak.

– Világszerte válságban van az iszlám – mondta Emmanuel Macron október eleji beszédében, amellyel a mostani terrorlavinát elindította. Erős szavak voltak ezek a kamerák előtt olykor izmos fekete férfitesteket simogató liberális politikustól, aki ráadásul egy olyan országnak az első embere, amely maga sem tudja, miként értelmezze az egy évszázada államvallássá emelt szekularizmusát. Egy olyan országé, ahol a 2005-ös külvárosi zavargásokat követően a hatóságok cinkosan tűrték az iszlamisták megerősödését, mondván, azok legalább nem drogoznak, nem gyújtogatnak autókat, majd aztán csodálkoztak, hogy Franciaország exportálja a legtöbb dzsihádistát Európából az Iszlám Államnak, és a terror az utcáin is megjelent.

Emmanuel Macron logikája persze érthető. A 2022-es választásokra készülő politikus a Mohamedről szóló gúnyrajzokat felhasználva próbálja maga mellé állítani a francia társadalom politikailag legaktívabb táborát, a híres 1969-es generáció tagjait, akiknek a Charlie Hebdo típusú humor és világlátás identitásuk alapjait jelenti, és akik ha politikai korrektségből nem is mondják ki, de ugyanannyira rettegnek már a liberális utópiá­jukat fenyegető iszlamizmustól, mint a népszerűségében Macronnal fej fej mellett álló Marine Le Pentől.

Mindezek ellenére a francia elnök ezúttal fején találta a szöget: az iszlám, pontosabban az iszlám világ és a muszlim identitás válságban van, és ezt tökéletesen szemlélteti a Mohamed-karikatúrákra adott reakció is. Az ügyet a másik oldalon is Macronhoz hasonlóan opportunista politikusok és önjelölt hitvédők karolták fel, előbbiek szólamokkal, ökölrázással, utóbbiak késsel.

A muszlimok agresszív válaszát a hitüket ért támadásokra sokan a nyugati ember számára már értelmezhetetlen mély vallásosság megnyilvánulásának tekintik. Valaha ugyanis még Európában is ismerték a szentség fogalmát. A spanyol inkvizíció évszázadaiban több ezer embert végeztek ki blaszfémia és hithagyás vádjával, az előbbit szankcionáló törvények pedig – noha ritkán alkalmazták őket – Dániában, Írországban és Máltán még a XX. században is érvényben voltak.

Mély hit ide vagy oda, az iszlám világban a blaszfémiának szinte mindig van politikai vetülete is. Míg Európában a világi és a vallási hatalom különvált, a musz­lim országokban a társadalom eredendő vallásossága miatt a vallástudók több mint egy évezrede szimbiózisban élnek a világi politikával. Ennek következtében a hatalommal szembeforduló politikai irányzatoknak is van mindig valamiféle vallási vonatkozásuk, a blaszfémia vádja pedig rendszerint nem pusztán az iszlám vagy a próféta védelméről, hanem a politikai riválisokkal való leszámolásról is szól.

Kevésbé ismert tény, hogy az iszlám világ első modern kori blaszfémiatörvényét nem muszlimok, hanem a brit gyarmatosítók vezették be a mai Pakisztánban 1927-ben, ezzel védve a szakrális helyeket, és próbálva megelőzni, hogy zavargások robbanjanak ki. A próféta megsértésének a tilalmát aztán az országot 1978 és 1988 között uraló Ziául-Hak rendelte el, tökélyre fejlesztve ezzel az Iszlámábád világi elitje és a hegyvidékek vallástudói közötti, a pakisztáni politikát azóta is meghatározó pávatáncot. A legtöbb muszlim ország Egyiptomon, Törökországon és Iránon át Malajziáig szintén csak az elmúlt fél évszázadban vezetett be blaszfémia elleni törvényeket, jellemzően a helyi politikai harcok eszközeként.

Ma viszont az iszlám világ számos országa súlyos politikai, gazdasági, klimatikus és demográfiai válságban van, így a szimbolikus vallási politizálás a figyelem elterelését szolgálja a valódi problémákról, végső soron a hatalom megőrzését. Így van ez az Emmanuelt Macront most leghangosabban támadó Recep Tayyip Erdoğan esetében is, akinek a népszerűsége az országát sújtó gazdasági válság miatt történelmi mélyponton, negyven százalék alatt áll, és hasonló cipőben jár Imrán Hán pakisztáni elnök is, aki Macron szidalmazásával próbál gesztust gyakorolni az ország földrajzi és társadalmi perifériáin egyre erősödő iszlamisták felé.

Az iszlám válságát mutatja, hogy a gondolatok és ideológiák bábeli zűrzavarában már az egykori baloldali és nacionalista eszmék is vallási keretek között fogalmazódnak újra. Ezt példázza Malajzia egykori miniszterelnökének, a 95 éves Mahathir Mohamadnak a francia tanár lefejezésére adott reakciója is, miszerint „a franciák a történelem során rengeteg embert öltek meg, ebből sokan muszlimok voltak. A muszlimoknak ezért okuk van dühösnek lenni, és a múlt mészárlásai okán franciák millióit megölni.”

Tény és való, hogy az 1954-től 1962-ig tartó algériai szabadságharcnak francia becslések szerint háromszázezer, a helybéliek szerint másfél millió áldozata volt. A gyarmatosítók a legváltozatosabb kínzási módszereket vetették be, guillotine-nal nyakazták le az ellenállókat és az őket támogatókat. A háború azonban nem elsősorban a vallásról szólt. Noha a franciák elleni ellenállásban a XIX. századtól részt vettek a különféle szúfi hálózatok, a szabadságot kivívó erőket, a Nemzeti Felszabadítási Frontot és az Algériai Nemzeti Mozgalmat, pláne az Algériai Kommunista Pártot a legjobb indulattal is csak népi vallásosság jellemezte, még akkor is, ha az ellenállókat mudzsahedeknek, halottaikat mártíroknak nevezték. Nem véletlen, hogy a hidegháború és az 1960-as évek arab nacionalizmusa idején az algériai polgárháború az imperialista gyarmatosítók brutalitásának a jelképévé vált. Azt csak George W. Bush „terror elleni” háborúja és az amerikai neokonzervatívok színre lépése nyomán kezdték el az iszlám és a hitetlenek közötti harcként újraértelmezni a különféle radikálisok.

Az iszlamista felfogásban ugyanis minden az iszlám és a hitetlenek harcáról szól. A káoszt pedig csak növeli, hogy a migrációnak és az internetnek köszönhetően ma már felbomlottak a tradicionális hie­rarchiák, így egy drogkereskedőből „újjászületett muszlimmá” lett huszonéves is muftinak érezheti magát, és személyes feladatának érezheti eldönteni, mi sérti a prófétát, és revansot venni miatta.

A tudatlan fejekben minden egy nagy masszává folyik össze. A francia eseményekkel párhuzamosan Bécsben ötven török fiatal rontott be Allah akbart ordítva a bevándorlók által sűrűn lakott Favoriten negyedben található Páduai Szent Antal-templomba. A vandálok törtek-zúztak, megfélemlítették a bent lévőket. Pontos indítékuk nem ismert, de sejthető, hogy a Macron kijelentése, a Charlie Hebdóban Mohamedről, majd Tayyip Erdoğanról lehozott gúnyrajz kiváltotta zavaros indulatok erjedtek bennük valami olyan haraggá, amit aztán az ügyben végképp ártatlan bécsi keresztényekre zúdítottak.

Az európaiságot és kereszténységet sértő támadások után persze aligha meglepő, ha az európai fejekben is egyre inkább egyetlen veszélyes masszát kezd alkotni az iszlám világ és az Európában élő muszlimok. Míg egy identitásában és kereszténységében erős Európának nem okozna gondot a kihívás kezelése, a mostani, belső válsággal küzdő, hitét nem kis mértékben elveszítő kontinens számára ez szinte reménytelen feladat.