Villámháború helyett felőrlés
Fél éve dúl a háború Ukrajnában, és egyre kevésbé látszik a vége. Hogyan szakaszolható az eddigi hat hónap, és miként alakultak a harci cselekmények? Miért kezdődött áprilisban egy új háború, amelyben egyre inkább érvényesül az orosz felőrlés taktikája? Miért dolgozik az anyagháborúban az orosz félnek az idő, és ki mit nevezhet győzelemnek?Az amerikaiak állítólag már tavaly októberben tudták, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát, de csak a baltiak, a lengyelek és a britek hittek nekik. Talán nem véletlenül. Az európai államok vezetőinek többsége még akkor sem gondolt kiterjedt háborúra, amikor az orosz csapatok már hetek óta gyakorlatoztak az ukrán határ körzetében. Pedig mindenki tudta, hogy a világrend átalakulása általában nem békés keretek között zajlik. Az is várható volt, hogy az Oroszország és Ukrajna között nyolc éve, nagyobb perspektívában három évtizede kulminálódó feszültség egyszer robbanni fog, és a globális színpadra visszatérő Moszkva nem nézi karba tett kézzel a NATO egyre erőszakosabb közeledését. Mégis szinte mindenkit meglepett, amikor Vlagyimir Putyin 2022. február 24-én reggel 6 órakor felhívással fordult az orosz néphez. Mint fogalmazott, a kelet-ukrajnai népköztársaságok által benyújtott segítségkérésre – és egyúttal az ENSZ alapokmányára – hivatkozva különleges katonai művelet végrehajtását rendelte el a Donyec-medencében. Aztán gyorsan kiderült, hogy ez egész Ukrajna megtámadását jelenti. Pillanatok alatt tudatosult mindenkiben, hogy annak az Ukrajnának és Európának, amelyet eddig ismertünk, vége.
A nyugati sajtó rövid lefolyású háborúval számolt, mint ahogy több jelből ítélve villámháborúban gondolkodott az orosz vezetés is. Ezt az elképzelést alátámasztotta a 2008-as ötnapos grúz–orosz háború és a Krím 2014-es „hazatérésének” alakulása, de a szíriai sikerek is. Ennek jegyében elsőként precíziós rakétacsapások érték az ukrán katonai infrastruktúrát, amivel gyakorlatilag még azelőtt kiiktatták a teljes ukrán légierőt, a légvédelmet és a flottát, hogy komolyabb ellentevékenységbe kezdhetett volna. Az elsődleges cél tehát egy Ukrajna kapitulációjával, az ukrán kormányzat és a politikai elit bukásával végződő villámháború volt.
Északi, keleti és déli irányból egyszerre indultak meg az orosz harccsoportok, amelyek ellen az ukrán haderőnek esélye sem nagyon volt egy nyílt konfliktusban. A Krímből kitörő erők Herszon megyében pillanatok alatt elérték a Dnyepert, míg Kijevtől mindössze 15-20 kilométerre már orosz helikopterek szálltak. Míg a Donbaszban és Harkivban az ukrán reguláris erők és szabadcsapatok jelentősebb ellenállást fejtettek ki, addig a déli területeken egymás után adták meg magukat vagy vonultak vissza. Noha a sokak által jósolt ötödik napra Ukrajna még nem esett el, keleti és déli területei egyre nagyobb mértékben kerültek orosz ellenőrzés alá. Napokon belül bevették Herszont, a deszantosok pedig Kijev elővárosaiban nyomultak előre.
Aztán ahogy teltek a napok, úgy szállt el a háború gyors befejezésének esélye. Pedig mint az azóta ukrán részről kiszivárgott részletek, visszaemlékezések is alátámasztják, az úgynevezett kabuli forgatókönyv, a hatalom megbuktatása nem sokon múlt. Ahogy az elnöki hivatal tanácsadója, kvázi katonai szóvivője a minap elmondta, készen álltak arra, hogy a már a városban tartózkodó orosz deszantosok 12 óra alatt elfoglalják a kormányzati negyedet. Olekszij Aresztovics szavait korábban mások, köztük Volodimir Zelenszkij is megerősítették. Állítólag a hadsereg vezetése már a kapitulációt fontolgatta. Ebben az esetben Moszkva háború nélkül, egy bábkormány felállításával szerezhette volna vissza a befolyást Ukrajna felett. Hogy ez mégsem következett be, abban komoly szerepe volt az amerikai és angol tanácsadóknak, a titkosszolgálatok hatékony működésének és a vártnál nagyobb ellenállásnak. Moszkva tehát annyira nem számította el magát, de az orosz hadvezetés kétségtelenül sok hibát követett el, és ez a kiélezett helyzetben döntőnek bizonyult.
Az ukrajnai front alakulása a brit Védelmi Minisztérium térképei alapján
Vannak, akik szerint az orosz hadműveletek elsődleges célja Kijevvel eleve nem a főváros elfoglalása volt – ez persze nem mond ellent az előző feltevésnek –, hanem az elterelés. E teória szerint a Kijev körüli gyűrű fokozatos szorításával jelentős ukrán erőket tudott az orosz oldal lekötni, így az ország egyes területei védtelenné váltak. A Kijev- és Csernyihiv-központú északi frontvonal szerepe a Mikolajiv–Voznyeszenszk-vonalhoz hasonlóan egy idő után tényleg inkább abban merül ki, hogy lefoglalja, valamint elterelje az ukrán haderő erőforrásait. Miután az ukrán oldal érthető módon különös figyelmet szentel saját fővárosa védelmének, így az abban részt vevő alakulatok nem tudtak keletre, Harkiv térségébe vagy éppen a Donbaszba áttelepülni. Csakhogy a több mint 2500 kilométeresre megnyúlt fronttal az oroszok nem igazán tudtak mit kezdeni, és a gyors előrenyomulással a csapatok hátában maradt ukrán erők egyre komolyabb károkat okoztak, és érezhetően lelassították a katonai műveleteket.
A háború második hónapjába lépve a harcok lendülete jelentősen csökkent, és az orosz vezetés az új helyzethez alkalmazkodva némi tétovaság után megkezdte az újratervezést. A fókusz egyre inkább Mikolajivra, Zaporizzsjára, a Donbaszra és Harkivra helyeződött, Kijev pedig jobb híján a fent említett és immár előtérbe kerülő második forgatókönyv szellemében mellékhadszíntérré vált az ország keleti-déli területeihez képest. Az orosz haderőt itt inkább pozícióinak megerősítése és a főváros környéki erdős területek megtisztítása kötötte le. A fókuszban a precíziós csapások álltak, és a hangsúly egyre inkább a kifárasztásra helyeződött, a Kijev körüli katonai aktivitás csökkentése pedig a donbaszi műveleteknek tárt ajtót. Eközben előbb Belaruszban, majd Törökországban folytak tárgyalások a két fél között, és március utolsó napjaiban az Isztambulban zajló békemegbeszéléseken Moszkva egy huszárvágással „a kölcsönös bizalom növelése és a további tárgyalásokhoz szükséges feltételek megteremtése érdekében” bejelentette, hogy Kijev és Csernyihiv térségében jelentősen lecsökkenti aktivitását. A bejelentést aztán fokozatos csapatkivonás is követte.
Moszkva ezzel a sokakat meglepő bejelentéssel hat hét után lezárta a háború első szakaszát. Kiderült ugyanis, hogy az A terv nem működik, és újratervezésre van szükség. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az isztambuli tárgyalások a hadműveletek első, addigra zsákutcába jutott szakaszának lezárásához szolgáltak egyfajta paravánként. Az egyre inkább háborúpárti orosz közvéleményben ekkor sokan felháborodtak a furcsa gesztuson, ám valójában csak annyi történt, hogy Moszkvának valahogy el kellett adnia az északi front bezárását. Addigra ugyanis az ukrán ellenállást, a Nyugat váratlanul kemény kiállását és a szankciók méretét látva tudatosult a Kreml döntéshozóiban, hogy immár kiterjedt háborúra kényszerül. Menetből nem tudta megtörni Kijevet, az angolszászok vezette Nyugat pedig eltökélte, hogy az ukrán harcmezőn gyengíti meg Oroszországot és töri össze birodalmi álmait. Moszkva az új helyzethez alkalmazkodva hosszú háborúra rendezkedett be, és mivel 250-300 ezer katonánál többet láthatóan nem akar bevetni, a front leszűkítésére kényszerült. Innentől tehát egy új háborúról beszélhetünk, amelyet a klasszikus orosz, tüzérségre alapozott felőrlő taktika jellemez.
A háború második, április elejétől május közepéig, Mariupol teljes bevételéig tartó, hadászati értelemben hadműveleti szünetként is értelmezhető szakasza ennek előkészítését szolgálta. Ebben az időszakban hadműveleti fókuszát mindkét fél Kelet-Ukrajnára helyezte, a többi régiót pedig kissé elhanyagolta. A csendesebb időszakot „kihasználva” közben intenzívebbé váltak a háború egyéb, így az információs térben és a gazdaság területén húzódó frontjai. Miközben Oroszország a donbaszi műveletek előkészítésére koncentrált, addig Kijev igyekezett megsemmisült haditechnikáját nyugati segítséggel pótolni. Közben a magára találó ukránok egyre több támadást intéztek a határ menti orosz területek, mindenekelőtt Belgorod ellen. De a folyamatos nyomásgyakorlás jegyében ebben az időszakban bontakoztak ki a háborús bűntettek, a bucsai tömegsír, a kramatorszki állomásnál becsapódott rakéták körüli viták, és erősödött fel az energetikai háború is. Bucsa és Kramatorszk esete jól mutatta, milyen fontos része a hibrid háborúknak a pszichológiai hadviselés. E hetekben egyéb történések híján a középpontba került Mariupol ostromának végjátéka, amelynek során a szélsőségeket elítélő nyugati médiában paradox módon megdicsőült a kétségkívül vitézül harcoló, ám mégiscsak neonáci Azov ezred. Az ukrajnai hadművelet 82. napján, május 18-án aztán véget ért az Azovsztal blokádja, 25 nappal az acélmű elleni orosz ostrom leállítása után a védők kapituláltak, így a figyelem a Donbaszra irányult.
A háború innen datálható harmadik, jelenleg is folyó szakaszában az orosz erők szisztematikusan őrlik fel az ukrán ellenállást a Donbaszban. Ne felejtsük el, hogy Ukrajna legnépesebb és legnagyobb népsűrűségű régióiról van szó, ahol ráadásul az elmúlt nyolc évben az ukránok rendkívül erős védelmi vonalakat építettek ki. Így aztán gyors előrehaladásra nem lehet számítani. Ehhez képest az orosz csapatok folyamatos tüzérségi „puhítás” mellett haladnak, ám a régió sorsát eldöntő Szlavjanszk–Kramatorszk–Avgyijivka-vonal áttörése még előttük áll. Ám miközben a Donbaszban az orosz offenzíva következő lépcsőfokának előkészítése zajlik, Kijev délnyugati ellentámadással próbálkozik. Annyit ezzel elért, hogy Moszkva a Donbaszból és a tartalékokból egy 25-30 ezer fős erősítést átcsoportosított Herszon környékére, és ez a létszám kétségkívül hiányzik keleten, ugyanakkor láthatóan megakasztotta a délnyugati ukrán előkészületeket. Így Kijev az utóbbi időben inkább az orosz ellenőrzés alatt álló infrastruktúra és a lőszerraktárak elleni támadásokkal, valamint a zaporizzsjai atomerőmű lövésével kellemetlenkedik.
Az orosz hadsereg tehát lassabban halad előre céljai felé, mint ahogy gondolták, ám egyáltalán nem olyan lassan, mint ahogy azt az ukrán és a nyugati sajtó az információs háború részeként beállítja. A konfliktus további alakulása szempontjából sorsdöntő lehet a Donbaszért folyó csata, amely a várható orosz győzelem esetén megváltoztathatja a hadműveletek dinamikáját, és a tél beállta. Mindkettő megtörheti az ukrán ellenállást. Ahogy megyünk előre, annál inkább durvul a háború és látszik egyre kevésbé a vége. A küzdelem ugyanis immár egzisztenciális, és mindkét, pontosabban mindhárom fél győzelemre van ítélve. Közben mindenki úgy gondolja, hogy az idő neki dolgozik. Moszkva a kifárasztásra, a felőrlésre alapozva úgy gondolja, hogy az ukrán tartalékok szép lassan elfogynak, és jön az összeomlás. Kijev és Washington ezzel szemben azt reméli és talán már hiszi is, hogy a nyugati fegyverszállítások előbb-utóbb megfordíthatják a háború menetét, és helyreállíthatják Ukrajna területi egységét.
Oroszország hadereje kevesebb mint felének bevetésével is elérheti a célját, ehhez azonban már területeket kell megszereznie. A Donbasz várható elfoglalása után az orosz erők nyugatra törhetnek előre – ez lehet a háború következő, negyedik szakasza –, és az egykori Novorosszija feltámasztásával, a Harkiv–Umany-vonaltól délre és keletre fekvő területek feletti ellenőrzés megszerzésével alakíthat ki olyan helyzetet, amely után győzelmet hirdethet. Ha ehhez nem lesz ereje, akkor folyamatos támadásoknak lesz kitéve, és mivel a fél világgal áll szemben, számára a lét lesz a tét. Ebben a szembenállásban pedig Oroszországnak fontosabb Ukrajna, mint a NATO-nak. Egy biztos, Ukrajna sorsa mindenképp a harctéren dől el, és jelenleg az orosz fél áll győzelemre. Igaz, ezért egyre nagyobb árat fizet.