A harcsa beszél belőlem
„Jobb, ha vacsora nélkül fekszel le, mint ha adóssággal ébredsz.”
(Charles Haddon Spurgeon)
Mit tudjátok ti, mi az a kín és szenvedés? Mit tudhatjátok ti, milyen égető gyötrelem átvészelni egy olyan éjszakát, aminek kezdetén teletöltöttétek gyomrotokat harcsapaprikással? Igen és igen! Annak ellenére, hogy a hagymát fedő alatt is pároltam, hogy illóanyagai ne okozzanak túlzottan nagy savtermelést. Ugyanakkor a fentebb említett égető gyötrelem nem csupán a hagyma eredője lehet, hiszen eleve a fűszerpaprika, a só, a bors, a fokhagyma, a paradicsom, s a darált csípős paprikamassza is hozzájárulhat ahhoz a halálközeli élményhez, amit csak mi, férfiak érzünk. (S még egynémely lemming populáció Skandináviában, de róluk majd máskor, más apropóból.)
***
És ezt érzi minden olyan hím, szerte a Kárpát-medencében, aki rosszul kalibrálta be a csülökpörkölt elkészítését, s azzal szembesül, hogy biza már este tízet ütött az óra, a tejfeles kifli kikészítve, de az is ott rohadjon meg, ahol a becsapós fürdőszobamérleg, pláne most, böjt havában, amikor még egy szelet – Jakab Péter kedvence – parizer is bűnös gondolatokat tud ébreszteni a földi halandóban…
De enni kell!
És ezt érzi minden olyan ismert s ismeretlen kebelbarátom, aki hajnali háromkor arra riad, hogy sír, zokog hűtőjében a magára hagyott pacal, s nem teheti meg, hogy mérhetetlen bánatában tovább hagyja senyvedni az egyeseknek csak frottírtörölközőhöz hasonlatos, mások számára azonban mennyei mannát jelentő kulináris gyöngyszemet. Aztán felkel, pedig tudja, hogy hibázni fog. Tudatában van annak, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg, hogy a marhagyomor az embergyomorba érve oly’ diszharmonikussá válik, akárcsak egy Kurtág György-ária az Eurovízión.
De enni kell!
És igen, nem szégyellem, így van ezzel minden olyan, hozzám hasonlóan borostás arcú, kinyúlt mackónadrágos hashuszár is, akinek kamrájában a tölgyfahasábok meleg, ám kontrollált hőfokú füstjén érett színre váltott házi csípős kolbász lengedez, mint valami szürreális dísz, Szent Koleszterin ünnepének dicséretére. Igen, éhgyomorra. Igen, reggel. Igen, alabástrom kővel rakva tele ilyenkor a hasat, hasonlatossá téve őt ahhoz az oktalan kacsához, aki zúzógyomra invitálására kavicsokat nyel, méghozzá önként, hápogva.
De enni kell!
S ha még nem lenne elég a kínok kínjainak ecsetelése, ússzunk most vissza gondolatban az ezerszer elátkozott, milliószor az egekig magasztalt harcsapaprikáshoz! Ami – ezúttal sajnos – kénytelen volt mellőzni maga alól a finom, puha, kívül serces, belül omlós túróscsusza-ágyat, hogy már-már méltatlan, blaszfém módon, foszlós, fehér kenyérrel legyen lekísérve a tápcsatorna felső szakaszán, minden egyes falatot jó előre szaftba mártogatva. Méghozzá úgy, hogy idehaza se cserszegi fűszeres, se juhfark, de még csak egy pintnyi más nedű se, teszem azt a Kopár-dűlő bármelyik résziről, esetleg Thummerer Vili vagy Szepsy Pista remekeiből.
De inni kell!
S marad az alapelem. Ami ellen még a harcsa sem tiltakozhat, bár pont ez az anyag vetette ki magából, hogy új (pörkölt)alapokra helyezze léte (vagy inkább nemléte) értelmét. Igen, nagyra becsült férfitársaim! Az ember ilyenkor vizet iszik e királyi étket lekísérendő. Bár szégyelli legbelül, ahogyan a míves öltönyt viselő divatfi is bőrét égetően viseli magán a kínai alsónadrágot.
***
Mit tudjátok ti, mi az a kín és szenvedés? Mit tudhatjátok ti, milyen égető gyötrelem átvészelni egy olyan éjszakát, amikor álmunk minden percében egy harcsafejű bika kerget minket? S mit tudhattok ti arról, milyen érzés egy ilyen éjszaka után véreres szemekkel felriadni, s fáradt, remegő kézzel megírni mindezt?
De írni kell!