Trianon – a velünk élő tragédia lezárásra vár
Száz évvel ezelőtt, 1920. június 4-én huszonhét ország – köztük az Egyesült Államok – gyűlt össze Párizsban, hogy lezárja az első világháború egyik fejezetét és aláírassa Magyarországgal is a békét. Korábban Woodrow Wilson amerikai elnöknek az is szándékában állt, hogy „biztonságos, demokratikus világot” teremtsen és létrehozza a nemzetek szervezetét.
A békekötők ehelyett egy veszélyes egyveleget agyaltak ki. A „béke” így aztán egy hosszúra nyúlt fegyverszünet lett, hiszen alig két évtizeddel a békeszerződés aláírása után kitört a második világháború, amelyben immár nemcsak katonák, hanem civilek tízmilliói haltak meg. A holokauszt például az európai zsidó közösség jelentős részét szinte teljesen megsemmisítette. A tömeggyilkos Sztálin Közép-Európa jelentősebbik részét megszállta, majd ezt követően a világ egy költséges és veszélyes hidegháborúba sodródott.
A trianoni békeszerződés Magyarországra vonatkozó egyezménye a nemzeti önrendelkezés jegyében feldarabolta az ezeréves magyar királyságot, ugyanakkor az etnikai elvek súlyos megsértésével megrajzolt új határokkal hárommillió magyart kényszerített idegen uralom alá. Az érintett régiók lakosságának nem adták meg a lehetőséget, hogy eldönthessék, melyik országban kívánnak élni.
Viszont a békekötők ragaszkodtak ahhoz, hogy az utódállamok különféle nemzetközi egyezményeket írjanak alá, amelyek kötelezik őket a kisebbségi jogok védelmére. Ezen felül a román népgyűlés gyulafehérvári határozata 1918. december 1-én autonómiát ígért a magyar kisebbségeknek, mondván, „teljes nemzeti szabadságot biztosít azoknak, akik közösen élnek a románokkal. Minden polgárnak joga van saját nyelvű oktatásra és kormányra és az általuk választott vezetésre.”
Mindezeknek az ígéreteknek, valamint annak ellenére, hogy Románia a trianoni egyezmény értelmében hatalmas magyar területet kapott meg – nagyobbat, mint ami Magyarországnak megmaradt – Románia nem vette és nem veszi figyelembe kötelezettségeit, sőt meg is sérti azokat.
Száz évvel Trianon után a Romániában élő magyar történelmi közösségektől továbbra is különféle jogokat tagadnak meg, akik merev status quóban kényszerülnek élni, ami kulturális egzisztenciájukat fenyegeti. Még azt a belső önrendelkezést is megtagadják tőlük, ami képessé tenné őket arra, hogy bizonyos fokú helyi törvénykezést gyakorolhassanak, megőrizzék egyedi kultúrájukat és identitásukat a meglevő határokon belül.
Fontos megemlíteni, hogy a Szerbiában, Szlovákiában, Romániában és Ukrajnában élő magyarok mindeddig békés, demokratikus módon követelték autonómiájukat. Ez az, ami demokráciát biztosítana az ostromlott magyaroknak, betartaná a százéves ígéreteket, megerősítené a demokratikus folyamatokat. Ugyanakkor példát is mutatna, miként élhet együtt többség és kisebbség, hogy jóvátegye a múlt hibáit.
Nem elég, hogy a románok másodrangú állampolgárként kezelték a magyarokat ősi hazájukban, de politikusaik még gyűlöletkeltésre használják a magyar kártyát. A román elnök, Klaus Iohannis 2020. április 29-én kijelentette, hogy míg ők a globális járvány ellen harcolnak, addig az ellenzéki Szociáldemokrata Párt azért küzd, hogy visszaadja Erdélyt a magyaroknak. A kijelentés nemcsak provokatív, hanem nevetséges is.
Trianon nemcsak tragikus történelem, hanem élő rémálom, ami folyamatos hatással van a Romániában és más környező országban élő magyar kisebbségekre. Erőtlennek tűnnek az Európai Unió és az Egyesült Államok válaszai a problémára, ha figyelembe vesszük a magyarokra irányuló diszkrimináció, intolerancia, gyűlölet messze nyúló kihatásait. Elfelejteni vélik, hogy nem a diszkriminált áldozatok, hanem a bántalmazók okoznak feszültséget határon kívül és belül.
Az is feledésbe merült, hogy az Egyesült Államok és az európai hatalmak éppúgy, mint száz évvel ezelőtt, ma is jogosultak arra, hogy ragaszkodjanak ahhoz, hogy Magyarország szomszédai konkrét lépéseket tegyenek a nyugati értékek biztosítása, a demokratikus elvek meghonosítása érdekében, valamint a nemzetközi normák és gyakorlat szerint kezeljék a nemzeti kisebbségi kérdéseket. Így igazságosan és hosszantartóan véget lehetne vetni a regionális feszültségeknek. Ahogy Woodrow Wilson elnök mondta 1919. május 31-én a békekonferencián, idézem: „De könyörgök neki [Bratianu, román miniszterelnöknek], hogy emlékezzen arra, milyen nagy területeket kért a szövetséges hatalmaktól. …És ezért mi jogosan mondhatjuk, ha beleegyezünk e területek átadásába, akkor jogunk van arra is, hogy bizonyos békegaranciákat megköveteljünk.”
Magyarország szomszédai megtartották a területeket, de számos kisebbségi jogot megtagadtak, köztük az autonómiát is. Ezeknek a jogoknak a garantálásával végre ténylegesen is lezárhatnánk Trianont!
a szerző az Amerikai Magyar Szövetség volt elnöke,
az Amerikai Magyar Koalíció egyik alapítója,
a Koszorús Ferenc Emlékbizottság tagja