Megismétlem egy korábban kifejtett észrevételemet: lehet dátumokhoz kötni bizonyos történelmi eseményeket. De ha alaposan meggondoljuk, rájöhetünk, hogy korszakok, nagy változások kezdetét aligha. Az 1990-es rendszerváltoztatás hosszú folyamat(ok) következménye. Hiszen 1848. március 15. voltaképpen már a reformkorban elkezdődött, ha nem korábban, a testőrírók idején.

Hirdetés

A rendszerváltozást is sok minden előzte meg. Ám az utókor feledékeny és elfogult. Harminc esztendő múltán itt lenne az ideje annak, hogy föltérképezzük az előzményeket. A sok közül én most az egyik legfontosabbat emelem ki, amit egy szóval, egyetlen szimbolikus „tárggyal” meghatározhatok: lakiteleki sátor. És az már maga az őrület, hogy ez a dátumhoz köthető jelkép is több epizódból álló folyamat.

1979 lakiteleki összejövetele történelmi jelentőségét két dolog határozza meg. Mindenekelőtt a fő tematikája. Másodszor a jelenlévők kiléte. Az utóbbiak csak fiatal írók volnának, ha nincs közöttük Illyés Gyula. Az összejövetel kulcskérdését, tárgyát, az új nemzeti önismeret és az önmegbecsülés, a hazafiság témáját az ő jelenlétében és az ő védőhálójában tárgyalta meg az ifjoncok társasága a lakiteleki sátorban.

Mi több, az összejövetel súlyát, jelentőségét Illyés Gyula hozzászólása adta meg. Amit úgy értelmezek, hogy az ő sugalmazására, az ő szellemiségében fogant meg a rendszerváltozás karaktere, eszménye: az új hazafiság, a nemzettudat föltámasztása. És a mai balliberális ellenzék azért rendszerváltozás-ellenes is, mert minden ízében, cselekedetében nemzeti önbecsülésünket, függetlenségünket támadja. Vagyis a rendszerváltoztatás lényegét, ami a függetlenség jelképe voltaképpen.

Illyés Gyula hangsúlyozta: az idegen, soviniszta elnyomás alatt szenvedő magyar nemzeti kisebbségbe szorult felvidéki, erdélyi, délvidéki, kárpátaljai őslakosok nyomorgatása, szolgasorsa nemzeti sorskérdés. Tehát 1945 óta először: az elszakított magyarsággal a közösségvállalás. Leszögezte: „A XX. század legnagyobb, legfontosabb kérdése valóban a nemzetiségi kérdés lett.” A mai magyar ellenzék, a meggyügyült gyurcsányok, niedermüllerek, a karácsonyok és a többi idiótoncok ezt nemhogy nem is kapiskálják, hanem továbbrontásán ügyködnek. Akárcsak, megint Illyést idézve: „Európának egynéhány nagy nemzete csak távolról ismerte már ezt a kérdést.” A költő igazságát napról napra tapasztalhatjuk bőrünkön ma is. Katalóniától Kárpátaljáig aktuális és égető a nemzeti függetlenség és a nemzeti elnyomás kérdése.

A nagy államok gyarmattartó országok voltak, s ma is gyarmatoknak tekintik a közép-európai kis népeket. (Őrület, de hitleri gondolat a kelet- és közép-európai országok gyarmatosítása.) Mai megfogalmazásban a nemzetietlenített Egyesült Európa. Könyörtelenül fogalmazott Illyés: „…tombol a nemzeti türelmetlenség, beleértve főleg a nemzeti elnyomást: ami itt-ott azzal a csaknem humoros-torz helyzettel társul, hogy amely népek magukba akarnak olvasztani olyan más nyelvű kisebbségeket, amelyeket noha alacsonyabb rendűnek, tehát mintegy tisztátalan népeknek hirdetnek, mindent elkövetnek, hogy azokkal vérségileg összekeveredjenek.” Vagyis az ukrán a magyarral, a román a magyarral. Az asszimiláció erre megy ki. A fölényeskedő, pökhendi, a magukat fölsőbbrendűnek képzelgő nációk a megvetettek vérével akarnak fölfrissülni, följavítani genetikailag a maguk mivoltát. Ezt tartja Illyés Gyula humoros-groteszknek. Mintha ma mondaná mindezeket, mintha ma látná a magyarságot elnyomó törekvéseket. Ő azonban még valamit fölvillant a nemzetiségi elnyomás történetéből. A nemzeti kérdés világra veszélyes gyúanyag voltát. Megemlítve, hogy az első és a második világháború is a megoldatlan nemzetiségi kérdésből robbant ki. „A versaillles-i szerződések alapjában vétkes intézkedéseiből.” És ma sem változott a helyzet. Összeuró­pailag sem. A feszültségek ma is megvannak, amiket a korlátolt balliberális ellenzék csak növel, gerjeszt emberi joginak csúfolt idétlenkedéseivel.