Hirdetés

A magyar őstörténelem nem ellentmondásos. Csak egyes döntéshozó pozícióban ülő történészek és bizonyos nyelvészek dogmái azok. A finnugorság bevezetése a Magyar Tudományos Akadémián politikai döntés volt. A kiiktatás is az kell hogy legyen. Ez nem kerülhető el.

Köztudott, hogy a II. világháború utáni gyászos évtizedek befagyasztották hazánkban az őstörténeti, sőt minden egyéb kapcsolódó kutatásokat. A múltat végképp eltörölni sokszor harsogott szavainak jegyében bizony elhalt minden újfajta vizsgálódás. Pártunk és kormányunk megelégedett olyan komoly tudós emberek igaznak nyilvánított, cáfolhatatlan okosságaival, akiket ők minősítettek tudósnak. Példának okáért álljon itt az egyik akadémikusunk elméssége, hogy „az őstörténet nem igazság, hanem elhatározás dolga”. Avagy a másik akadémikus frappáns hízelgése, hogy „boldogsággal tölt el mindannyiunkat az, hogy a magyar őstörténet színhelye azonos a Szovjetunió területével, amiből logikusan következik, hogy a honfoglalás előtti magyar történelem a Szovjetunió történelmének részét képezi”. Világossá tette az igazodás kötelező horizontját az akadémia annak az alapigazságnak kikiáltott tézisével, miszerint „a tudomány ott végződik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik kétségbe vonni. Eddig a pontig tart a tudomány. Ami ezen túl van, az a politikai és szellemi alvilág.”

Ennek természetes, ugyanakkor bizonyos mértékig érthető következménye volt, hogy a rendszerváltást követően valósággal özönlött a megfoghatatlanul sejtelmes régmúltban gyökerező, misztikus ködképződéses, szenzációkeltő látnokiságú, főleg magánkiadásban megjelentetett művek garmadája. A beindult üzletszerű népbutítást hol pökhendiségből táplálkozó vehemencia, hol a magyarság ősiségén való jó szándékú elmerengés, írásbeliségünk nemcsak taksált, de bizonyított negyvenezer éves története erősítette. Na meg a fröcsögve hirdetett primitivisztikus ősvallásunk úton-útfélen kántálása termelte ki a magánszakértőket, Kelet-kutatókat, műkedvelő őstörténészeket, professzionista amatőröket, a sámántudomány misztikumát oktatókat, akiket suttyomban a legfelső tudományos körök jóváhagyásukkal támogatnak. Az akadémia turpisságára, a magyar egyetemi katedrák magasában hencsergő tanerők igazi képmutatására legyen itt ez a legutóbbi példa:

Orosz régészek fedezték fel a Jenyiszej forrásvidékén azt a népet, melynek a neve „csík” volt. Felfedezésüket már 1965-ben publikálták német, angol és francia nyelven is. A csík nép olyan ősi, hogy már a 752-ben, Kül Tegin hun vezérnek állított orhoni sztélé rovásírásos feliratában is szerepelt. Ám a csíkekre vonatkozó részek a magyar kiadásokból mindenütt, így Képes Géza 1982-ben megjelent Kőbe vésett eposzok című műfordításából is hiányoznak! Hogyan lehet eltüntetni egy népet, a csíkeket a magyar nyelvű tudományos munkákból? Az akadémiai történettudomány hamisságára sem derült fény. Mind ez idáig. Csak nem a magyar történelem átírásának kísérletére, a történelemhamisítás kirívó példájára akadtunk?

A műkedvelő megálmodók a sejtelmes múlt homályának maszlag káprázatvirágaiból kötöttek csokorra valót. Látnoki felismeréssel tákoltak szivárványos szikrácskákból összehányt zagyvaságokat. A megfoghatatlanul sejtelmes régmúltban gyökereztetett ősiség emlegetésével bodorították a misztikus múlt ködét. Ennek a semminek a termő táptalajából növesztenek egyes magukat tudóknak elkeresztelők virágoskerteket, mit kerteket, egész pagonyokat, sőt erdőket! De nem ligeterdőket, ahová a csalitosba még behatol némi fény, hanem sűrű, sötét dzsungeleket, ahová a nap világossága sosem ér el. Lehet ott aztán fantáziaszikrákat csiholva lángot gyújtani, az elképzelés tüzét a nem létező gyújtósokon élesztgetni, sőt máglyát építeni a kitalált ötlethalmazokon. És heurékatáncot ropni, hogy megtaláltuk, rájöttünk, és akkor az úgy van, mert én mondtam, punktum! Kőrösi Csoma Sándor is kimondta, leírta, hogy: a história ügyében egyesek a beláthatatlan távolságokig elbarangolnak… Bizony sokszor áttörték a józan ész minden normális határát, és ugyanakkor az újra – a tiltottra, a hiányzóra – éhes és fogékony olvasótábor mindezt kritika nélkül felhabzsolta, a jó szándékú, de szakmailag felkészületlen olvasók gondolkodás nélkül lenyeltek és befogadtak mindent.

Ezek közül talán az Arvisura volt a legnépszerűbb, amelyre még mostanáig is sokan hivatkoznak. De az etruszk–magyar rokonságnak is sok híve volt, és talán még van ma is. Ahogyan a dél-amerikai Tayos-barlang aranylemezein rovásírással rögzített magyar őstörténetnek vagy a sosem volt és senki sem látta iszfaháni kódex sosem volt hun szótárának; ahogyan a boszniai piramisnak vagy a pálosok táltosságának is. Eljött azonban immár a józan ész ideje, amikor ezeket a science fiction termékeket szigorú szakmai kritika alá lehet és kell vonni, ahogyan tette Csajághy György történész, amikor a magyar őstörténet ezerfejű sárkányáról írt.

Egyedülálló érdeme, hogy jelenkorunk tudatromboló, félrevezető nézeteit most csokorba gyűjtötte és végtelenül alapos, kiváló forráskritikával elemezte. A kényszerképzetek, a mákonyos világképű, a megfoghatatlanul sejtelmes régmúltban gyökerező misztikus ködképződések szenzációkeltő látnokiságát nemcsak bemutatja, de le is zárja azokat a zsákutcákat, amerre nem érdemes tovább próbálkozni. Így most több energia szabadul fel a reális és valószínűsíthető irányokba, amelyek egyre több és több új bizonyítékot tárnak fel.

Korábban írtuk

A szerző rendkívüli forrásismerete nem hagyott egyetlen részletkérdést sem tisztázatlanul. Nem egyszerűen meggyőző, hanem gyakorlatilag porrá zúzza a fantasztikus ötletecskéket és elméleteket. A megvizsgált és elemeire bontott tévtanoknak, a fantazmagóriákat terjesztő, a magyarok régmúltjának felfogásai körül létrejött katyvasznak a társadalompolitikai indítékaira is magyarázattal szolgál. Őstörténetünk elhomályosított vagy szándékos tudatossággal ferdített, üzletszerűen terjesztett álmainak nemzettudatot rontó veszélyeire is figyelmeztet.

Az őstörténeti ostobaságokat nem kifigurázó, hanem okosan kielemző, a melléfogásokat szakszerűen feltáró műve nem az ősmagyar álmok gerjesztése ellen ágáló, hanem azokat udvariasan elutasító könyv. Csajághy György történész szakember. Mellesleg zenetanár és népzenekutató, aki múltunk és jelenkorunk számos fúvós hangszerén játszik, és most már az őstörténeti fantaszták idegszálain is. Amit megfogalmazott és elmond, az cáfolhatatlan. Egy Aranytól származó mondás jut eszembe: csoda, hogy mindeddig nem beszéltünk erről. Hát miért nem beszéltünk erről? Miért nem erről beszélünk?