A nomád az még mindig csak barbár, animista, fetisiszta, totemista, pogány, sámánista – és istentelen lehet? A lovasnomád népek vallástörténetének kutatása kilépni készül gyerekcipőjéből. De mintha még mindig mezítláb járna, mert eredményt felmutatni keveset tud. Legfeljebb annyit, miszerint a magyar ősvallás szinkretikus lehetett: fű, fa, virág, Jóisten… Pedig vannak tények és bizonyítékok.

Hirdetés

A magyarság korai történetének megértéséhez az egyetemes vallástörténet elmélyültebb tanulmányozására volna szükség. Azonban egyelőre még csak a sámános ugri-bugrinál tartunk. Úgy tetszik, a nyereg alatt húst puhítóknak nem jár se kereszténység, se isteni kegyelem. Csak gúny. Holott a kortárs vikingeknek, keltáknak, aztékoknak, mayáknak bezzeg nem voltak sámánjaik, hanem papjaik. Csakhogy papok már a hunoknál is voltak. Hieronymustól az Epistolae-ban olvashatjuk, hogy: „hunni diuscunt psalterium”, azaz „a hunok zsoltárokat tanulnak”. Sophronius Eusebius Hieronymus, azaz Szent Jeromos Pannónia határán, a dalmáciai Stridon városában (a mai Csáktornya közelében) született. Már kora ifjúságában találkozott a hunokkal. Sevillai Izidorus pedig egyenesen azt írja, hogy a hunok megtértek és zsoltárokat énekelnek. Az ő korában a hunok alatt nyilvánvalóan a Kárpát-medencét akkor birtokló avarokat (magyarokat?) értette.

Bennünket szinte simogatnak Theo­phy­laktus a Kr. u. hatszázas évek elején írott Világtörténelmének sorai, hogy: „a türkök rendkívüli tiszteletben részesítik a tüzet, tisztelik a levegőt és a vizet is, a földet pedig himnuszokban dicsérik. Ám imádni csak az Ég és Föld teremtőjét imádják, és csak őt nevezik istennek… saját papjaik pedig a jövőt is képesek előre megmondani.”

Két bizánci történetíró, Malalas és Theophanes tudósít Justinianus császár Fekete-tenger melléki térítéséről, hogy: a császár uralkodásának első évében a kimériai Boszporusz (a mai Kercs) köze­lében tanyázó hunoknak Gordas nevű fejedelme Bizáncban megkeresztelkedett. Utóbb a történetírók szerint ezen cselekedetéért Gordast, ahogy Bizáncból hazaérkezett, a többi pogány hun rögvest megölte, pontosabban a testvére, bizonyos Muagyerisz, és az uralkodást is magához ragadta. A történetírók az évszámokból vehették ezt, mert tény, hogy megkeresztelését követően Gordas valóban elhunyt uralkodásának tizennegyedik évében, és őt valóban testvére, Muagyerisz követte. Az azonban elgondolkodtató, hogy ehhez képest Muagyerisz regnálása idején a Krímben felvirágzott a kereszténység, olyannyira, hogy arról nemcsak Bizáncban, de még Rómában is tudtak. Talán mégsem volt pogány.

Rómában, ahol nem boldogultak a világ időrendjével (a húsvét dátumának meghatározásával), elhívták magukhoz a Krímből a „sánta szkítát”, hogy a problémájukat megoldja. Megoldotta. Honnan tudta ő ezt ott a Krímben? És honnan tudták Rómában, hogy van ott a Krímben egy szkíta, aki ezt nemcsak jobban tudja, hanem hogy: tudja! Míg nekik Rómában fogalmuk sem volt róla. Amiért is I. Gela­sius pápa magához rendelte Dionysius Exiguus-t, a „sánta szkítát”. Aki miután kidolgozta a máig is érvényes Krisztus születésével kezdődő időszámítási rendszert, Rómában hunyt el. (Nevének értelmezésével csak azoknak van gondja, akik nem tudnak se latinul, se görögül. A görög exegézis szó jelentése: értelmezés, a latin exiguus (exogo) jelentése: pontosan kimér. A hatodik században szkítaként meghatározni valakinek a nációját azonban anakronizmus, mert a Krímben akkor a hunok népe élt. Bár a hun is szkíta fajta.

Érdekes Nagy Szent Gergely pápa egyik levelének részlete, nevezetesen hogy egy Johannes nevű püspök Pannóniából Isztriába ment. Ez számunkra azért érdekes, mert azt bizonyítja, hogy az úgynevezett avar területeken nemcsak élt a kereszténység a hatodik század végén, hanem egyházi szervezet – püspökkel az élén – is létezett. Márpedig ez a szervezettség nem csak úgy előpattant és lett, azt hosszú előkészület előzte meg, sőt folyamatos építkezés, elterjedés, ami minimum kétszáz évet feltételez. A tényt erősíti, hogy ezt a püspököt a második niceai jegyzőkönyv tanúsága szerint meghívták az egyetemes zsinatra. Nem az a bámulatos, hogy az avaroknak volt keresztény egyházuk, püspökkel az élén, nem is az, hogy ezt az egész akkori világ tudta Bizánctól Niceáig. Azt is tudták, hol lakik, hiszen a meghívást elküldték neki. Meg is kapta. El is ment. Oda is ért. Rajta van a jegyzőkönyv jelenléti listáján. Az a bámulatos, hogy itthon nálunk mindmáig nem közismert ez a tény.

Az avarok sírjaiban, de még a hazatérést követő X–XII. századi Árpád-kori sírokban is tömegével találtak egyenlő szárú, keresztény feliratos, úgynevezett bizánci kereszteket. Bizonyítékok vannak tehát, hogy a kereszténység jelenléte a hunokkal egyetemben folyamatos a Kárpát-medencében. Az erdélyi Gyula leánya, a fejedelemnek mondott, valójában királyként uralkodó Géza felesége, Sarolta is bizánci rítusú keresztény volt. Csak találgathatunk, miért sütötték arra a hívő, római rítusú keresztény Gézára, aki a pannonhalmi monostort alapította és Székesfehérváron templomot is épített, hogy két istennek (talán a római mellett a görögkeletinek is?) áldozott. Holott ha keresztény pedigréje nem lett volna százszázalékosan megfelelő, Gizellát, Szent II. Henrik német császár húgát sosem kapta volna meg a fia számára feleségül. Mindez azt jelenti, hogy nem Szent István térítette meg a magyarságot, hanem az ő uralkodása idején a már meglévő és évszázadok óta elterjedt keresztény hit tovább erősödött.

Egy Aranytól származó mondás jut az ember eszébe: csoda, hogy mindeddig nem beszéltünk erről. Hát miért nem beszélünk erről? Miért nem erről beszélünk?

Korábban írtuk