– Pedig a többi ötletemet még nem is hallottad. Kérsz kávét?

– Nem kérek, bizonyára meg van mérgezve.

– Ez újra talált! Szomorú ez a bizalmatlanság, amivel hozzám viszonyulsz, elvégre kezünkben van egy nép és az ország sorsa, ahogyan az István, a királyban énekli kedves kollégánk, az uralkodó.

– Nem hiszem, hogy ez az összevetés méltányos volna Szent Istvánnal szemben. Halljuk az ajánlatot!

– Biztos nem ennél egy szendvicset? Magam csináltam.

– Mindig nehezen emésztettem meg, amiket te csináltál. Essünk túl a lényegen: milyen feltételekkel oszlatjuk fel magunkat?

– Nézd, Viktor, mi hozzászoktunk ahhoz, hogy a fontos posztokat birtokoljuk. A lemondás nem a mi kenyerünk. Igényt tartunk az oktatásra, hogy továbbra se verhessék az agresszív tanárok szegény nebulókat, ne osztályozzák, ne buktatgassák őket nyakra-főre, s a klerikális reakció maradjon távol a tanulók megmételyezésétől. Ezen kívül örökjogon miénk az egészségügy, hogy a reformot befejezhessük, a gazdasági tárca, mert ahhoz elég jól értünk és a külügy, mivel a magyar érdekeket csak mi látjuk kellően tisztán. A médiatörvényhez nem nyúltok hozzá, Horváth Aladár lesz a gárdaügyi miniszter, a turul repül, esetleg a Sólyom is…

– Mondd, Gábor, az adjunktusi címedre van ekkora arcod, a két szavazatra, amivel nyertél az elnökválasztáson, vagy az egy százalékra, ahol a pártod áll?

– A befolyást nem ilyesmin mérik, ezt te is tudod, különben nem velem tárgyalnál most, hanem a Feke Pállal, mert őrá többen szavaztak. Na, bólints rá, Viktor, mielőtt eszembe jutna a Nemzeti Bank elnökét is belevenni az egyezségbe…