Jós

Ferenc József titokban találkozott Schratt Katalinnal. Ilyenkor még a biztonságára kirendelt egységeket is meg tudta téveszteni.

Civil ruhában, szemébe húzott kalappal, kart karba öltve sétáltak a Grabenen. Az idős uralkodó rossz hangulatban volt.

– Menjünk be ide! – javasolta az asszony egy háznál. A bejárat mögötti kis helyiségből három lefüggönyözött szoba nyílt. Katalin bement az egyiken, maga után húzva a császárt. Füst, furcsa illatok, az asztal mögött kártyát vető jósnő fogadta őket. Rájuk sem pillantott, úgy mondta:

– A királyról akartok hallani?

– Ausztria császára – szólt Ferenc József.

– És magyar király. Legyen inkább ez a téma… – Összeszedte a lapokat, megkeverte a paklit, kirakta őket egymás mellé. – Van róla egy dunai híd elnevezve Budapesten. Egy másik a feleségéről. Nos, a hidak állni fognak, de csak az Erzsébet neve marad meg. És van itt más is. Szobor a millenniumi emlékművön. Hát ezt bizony később kicserélik.

– Kicserélik? És ki lesz a helyén?

– Hát Kossuth Lajos – felelte a jós a kártyára pillantva. – De van még valami – tette gyorsan hozzá, mert a kuncsaft indulni készült. – A következő király lesz az utolsó Habsburg-uralkodó a monarchiában.

– Tudtam. A magyarok! Újabb trónfosztás, Ausztriát Budapesthez csatolják. Jókai megírta.

– Ezt nem látom. De az utolsó király unokája, György, a Magyar Köztársaság nagykövete lesz Párizsban. Ő képviseli a franciáknál a magyar kormányt, a magyar államot, a köztársasági elnököt…

Katalin ijedten nézett a császárra, az azonban elnevette magát, és kijött a szobából. Éppen belebotlott egy ismerős alakba, aki egy másik függöny mögül bukkant elő.

– Nahát, Ferenc Ferdinánd! – szaladt ki Katalin száján.

– Képzeld, öcsém – mondta neki Ferenc József –, most hallottam, hogy az unokádból magyar követ lesz Párizsban.

– Ez ostobaság! – legyintett a trónörökös. – De annak sincs több értelme, amit én hallottam. Azt jövendölték, hogy sosem lépek trónra, mert lelőnek Szarajevóban. Szarajevó… Micsoda hülyeség!