– Nem csoda, hogy az indoeurópaiak belegolyóztak ebbe a gender dologba – mesélte ismerősöm, Fiktív Lajos. – Képzeld, olaszul kellett előadást tartanom egy csoportnak, akik akkor érkeztek egy hosszabb utazás után. Először, a helyzet oldására, megkérdeztem, nem fáradtak-e.

Hirdetés

Az olaszban a melléknevek többségének négy alakja van. Hím- és nőnem egyes és többes számban is. Ezért így szóltam:

– Siete stanchi?

A stanco – fáradt – többes hímnemű alakját használtam, ugyanis ha csak egyetlen férfi is van, már így kell tenni. Igen ám, de ahogy végigfuttattam a tekintetemet a társaságon, döbbenten láttam, hogy ez csupa lány és asszony. Ezért helyesbítettem a nőnemű alakra:

– Siete stanche?

Ekkor azonban a sarokban megláttam egy nagydarab, rövid hajú, kicsit durva arcvonású alakot, s bár szemüveg nélkül ilyen távolságról talán édesanyámat sem ismerném fel, úgy ítéltem meg, hogy ő bizony férfi. Ezért, kicsit feléje is pillantva, bocsánatkérő mosollyal kijavítottam magam:

– Siete stanchi?

De erre már az első sorban feltette a kezét egy hölgy, és közölte, hogy ez kizárólag nőkből álló társaság, a férjeknek alternatív program van, nyugodtan használjam a nőnemű névmásokat és végződéseket.

Ez így rendben is ment egészen addig, amíg nem nyílt az ajtó, és be nem lépett egy úr. Leült az egyik asszony mellé – puszi, puszi, nyilvánvalóan házastársak voltak, elunhatta a kanmurit –, viszont így újra válthattam át a másik nyelvtani alakra.

Mire nagy nehezen feldolgoztam a helyzetet, éppen ahhoz a részhez értünk, ahol egy filmbejátszást kommentáltam, ezért leoltattam a fényeket. A koromsötétben egyszer csak azt hallom, hogy valaki feláll, és kimegy a teremből. Ha a férfi volt az, megint a női többes számban kell ragoznom, de ha egy nőt szólított a természet, idétlen volna, hogy férfi hallgatóságomat a nőnemű végződésekkel terheljem.

Felgyújtattam a lámpákat, és közöltem, hogy mostantól senki sem hagyhatja el a termet.

Ezek után az előadás már aránylag rendben lezajlott.

Korábban írtuk