Az új igazgató belépett az irodába, és szigorú tekintettel végigmérte a dolgozóit. Végre mindenki elcsendesedett.

– Most kijelölöm az ülésrendet – mondta, és körbeadott egy papírt.

– Én nem akarok a Kovács kolléga mellé ülni! – tiltakozott bosszúsan az egyik könyvelő hölgy.

– Én is utálom a Marit, inkább Gizi mellé szeretnék… – kezdte a programozó, de a direktor ráüvöltött:

– Ez nem kívánságműsor! Aki fél percen belül nem ül a helyén, fenyítést kap!

Gyors futkározásba kezdtek, majd kelletlenül letelepedtek.

– Negyvenöt percig senki sem állhat fel, nem beszélhet, csak ha kérdezem.

– Enni szabad? – próbálkozott a valamit mindig majszolgató Sanyi.

– A tízperces szünetekben. Akkor lehet mosdóba is menni. Most tessék dolgozni! A nap végén ellenőrzöm, és értékelem a teljesítményt.

– Én át szoktam csúsztatni másnapra a…

– Jelentkezett? Miért szól közbe? Én ütemezem a munkát, otthonra is kap feladatot, nem lesz ideje csúsztatgatni.

– Szerettem volna moziba menni…

– Én meg szeretnék repülni, mint a madarak! Még mit nem! Addig nincs mozi, színház, randevú, amíg nem végzett az otthonra meghatározott feladatokkal.

– Mikor lesz így szabadidőm?

– Ha szabadságra megy, akkor. Már persze amennyi a kötelező gyakorlatok mellett marad. Tegye el a telefont, most ne fecsegjen senkivel!

– Csak édesanyámat hívtam fel.

– Majd este találkozik vele!

– Éhes vagyok!

– Ebéd tizenkettőtől fél kettőig, de a mi csoportunknak 13:12 és 13:24 között van rá módja. Ma tojásleves lesz, és fasírt félig főtt krumplival…

– Utálom a tojáslevest!

– Akkor éhen marad! És húzza be a lábát, nem tudok így körbemenni.

– Kegyetlenség! Amit maga tőlünk követel, azt egy ember nem bírja ki!

– Hallgasson, a nyolcéves gyerekek is végigcsinálják ezt mindennap!