Ha kinyitjuk a szemünket és úgy járkálunk a világban, lassan-lassan érdekes összefüggéseket figyelhetünk meg. És rájöhetünk arra, hogy a dolgok, jelenségek a világban mindig csomagban jönnek. Aki valamelyik táplálkozási-életmódbeli agybajban hisz, az gyakran híve a többinek is. A veganizmus magával hozza a homeopátiát, és az ilyen embernek a kutyája egyenlő ővele, jogai vannak, és nem érti, miért kell egyáltalán hadsereg egy országnak, inkább azt kéne, hogy az emberek szeressék egymást.

Ugyanez van világnézeti szinten is. A monomániás katolikus, aki magát a Facebookon Horváth László helyett Ladislaus Croatusnak titulálja, és őrjöngve harcol a reformáció ellen, az hamarabb fog összefogni egy fanatikus muszlimmal, mint a sarki templomba járó lutheránus redőnyjavítóval.

Ami az emberek többségében közös, az a nagyság-, a nagyember-utálat. Ez annyira mélyen rögzült, a lélek oly legbeágyazottabb jellege, hogy nem véletlen építettek rá mindig a bomlasztó, szélsőbaloldali eszmék. Ha megnézzük a haladó sajtót, vagy akár bepillantunk egy kerületi Facebook-csoportba, úgy a miniszterelnök oly szintű gyűlöletére bukkanhatunk, hogy az párját ritkítja a történelemben. Azt persze nem értik, hogy ezzel voltaképp szobortalapzatra állítják, s magukat a talapzat köpködőinek szintjére. Cinikusan megjegyezhetnénk, ez a nagysággal jár és pont az bizonyítja, hogy Kádár nem volt igazi nagy ember, hogy a sok apró kis alja mennyire szerette akkor és most is.

A törpék a nagyságot gyűlölik. Lehet, hogy idézgetnek Rákóczitól, Spirótól, Jim Morrisontól és Müller Pétertől – generáció és világnézeti alapállás szerint –, meg posztolnak József Attilát, de az élőt nem tudják elfogadni és zsigerből dobálják, a sárba akarják taszítani. A nagy ember arcán a sárfolt vagy a nagy ember kellemetlensége számukra a gyönyör és semmiségük fájdalomcsillapítója. A nagyember-utálat érdekes mód kéz a kézben jár a celebimádattal, mert a végletek valahol mindig összeérnek és kezet fognak.