Amikor a brüsszeli szankciók kerülnek szóba, sehogy sem tudok szabadulni az Albert Einsteinnek tulajdonított idézettől, amely szerint „az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen”. Persze, valószínű, hogy a valaha élt legnagyobb fizikus szájából soha nem hangzott el a fenti mondat, de megdöbbentően illik arra a helyzetre, hogy a brüsszeli hivatalnokok immár a kilencedik szankciós csomag előkészítésénél tartanak. Eközben Věra Jourová, az Európai Bizottság értékekért és átláthatóságért felelős alelnök asszonya a minap jelentette be, hogy már készülnek a szankciók „eredményét” vizsgáló hatástanulmányok. Kicsit talán korábban kellett volna elvégezni ezt a munkát: még mielőtt az egész unióban egekbe szökött volna a szankciós infláció, vagy mielőtt az orosz rubel az egész világ legnagyobbat erősödő valutájává vált volna idén.

Hirdetés

A hatásos külpolitika eszköze

A Nyugat valamely rejtélyes okból meg van győződve arról, hogy a gazdasági szankciók képesek „jobb belátásra” bírni a renitens országokat. Honnan ez a dogmatikus meggyőződés? Nos, két olyan eset volt, amikor a nyugati szankciók valóban célt értek, tehát olyan irányba befolyásolták egyes országok politikáját, ami – a Nyugat szempontjából – pozitív változást eredményezett. Az első ilyen Dél-Afrika esete. A 80-as évek végére számos nyugati ország gazdasági büntetőintézkedések sorát léptette életbe az apartheid rezsim ellen, és az ország rövid időn belül valóban pozitív átalakuláson ment át. A Dél-afrikai Köztársaság ma számos gonddal küzd, de továbbra is a fekete kontinens legsikeresebb országai közé tartozik. Azt azonban szögezzük le, hogy ezek a büntetőintézkedések a XXI. századi megfelelőikhez mérten meglehetősen enyhék voltak, és Dél-Afrika demokratizálódásának elsődleges mozgatórugója az országban végbemenő, belső indíttatású társadalmi átalakulás volt.

A másik „pozitív” példaként Líbiát szokták volt felhozni, míg el nem szabadult a pokol az észak-afrikai országban. A nyugati gazdasági szankciók valóban jelentős szerepet játszottak abban, hogy Moammer Kadhafi hajlandó volt leállítani atomfegyverprogramját. Ilyen tekintetben a büntetőintézkedések „célt értek”, eltántorították Líbiát egy olyan politikától, amely veszélyes volt a Nyugatra. Ám sem az amerikaiak, sem az európaiak nem tartották be a hallgatólagos alku legfontosabb elemét, és aktívan hozzájárultak Kadhafi megbuktatásához. Ezzel olyan földi poklot szabadítottak el Líbia területén, amely jelenleg is ontja magából az emberi szenvedést. Aligha lehet az ilyen végkifejletet a szankciós politika „sikerének” nevezni.

Ahol megbuktak

A tömörség kedvéért csak három olyan példát említek, ahol a nyugati szankciós politika csúfos kudarcot vallott. Hiába vezettek be súlyos gazdasági büntetőintézkedéseket Szaddám Huszein iraki rezsimje ellen, végül egy véres háborúra volt szükség ahhoz, hogy elmozdítsák a hatalomból. Észak-Korea a szankciók ellenére képes volt rá, hogy kifejlessze az atomfegyvert; jelenlegi ismeretünk szerint olyan termonukleáris robbanófejei vannak, amelyekkel akár a kontinentális Egyesült Államokat is fenyegetheti. Irán több évtizede nyögi a szankciókat, és mégsem változtat politikáján. Ha Irak, Irán és Észak-Korea esetében totálisan csődöt mondott a szankciós politika, akkor mégis hogyan gondolhatta bárki, hogy Oroszországot jobb belátásra bírhatja?

Persze függetlenül attól, hogy eltérítik-e az agresszort az adott büntetőintézkedések, morálisan védhető lehet egy független ország megtámadását ily módon megtorolni. Vannak értelmes szankciók. A fejlett nyugati technológiák kivitelének tilalma például bizonyosan kárt okoz az orosz gazdaságnak, sőt, lassítja az elhasznált precíziós fegyvereik pótlását. Az ilyen típusú lépésekkel nincs is semmi probléma. A gond ott kezdődik, amikor megfontolatlan módon, előzetes hatástanulmányok nélkül olyan intézkedéseket hozunk, amelyek mindenkinek ártanak, de az oroszoknak a legkevésbé.

Egész Európában, de nyugodtan állíthatjuk, hogy – pár kivételtől eltekintve – az egész világon elszabadult az infláció. Mi ennek az oka? Nos, infláció akkor van, ha túl kevés termék és szolgáltatás jut túl nagy pénzmennyiségre. Az eladók magasabb árat szabnak a portékájukra, mivel biztosak lehetnek benne, hogy ezen az áron is lesz rá kereslet. Két olyan termék van, amelyre mindig, minden körülmények között szükség van, és ráadásul az emberiség rengeteget fogyaszt belőlük: az élelmiszer és az energia. Nos, mit ad Isten, mindkét termékcsoport tekintetében Oroszország a világ egyik legnagyobb exportőre. Teljesen világos volt kezdetektől, hogy amennyiben a Nyugat meggátolja, hogy az orosz élelmiszer és energia a szokásos mennyiségben jusson ki a világpiacra, akkor abból globális infláció lesz. Mégis megtették ezt az önsorsrontó lépést. Ráadásul az energia és az élelmiszer ára minden más termékébe és szolgáltatáséba beépül. Az egyik az emberi létfenntartáshoz elengedhetetlen, a másik nélkül pedig ma már semmilyen gazdaságilag hasznos tevékenységet nem lehet folytatni. Eközben az egyetlen nagyhatalom, ahol lassul az infláció, sőt a nyári, kora őszi hónapokban éppenséggel lefelé mentek az árak, az Oroszország. Érthető, hiszen náluk van energia és élelmiszer is bőven. Ráadásul az a tény, hogy kevesebb földgázt és olajat tudtak eladni, nem csökkentette a bevételüket, hanem növelte az egekbe szökő világpiaci áraknak köszönhetően.

Magyarország és a nemzeti konzultáció

Amikor kitört az orosz–ukrán háború, úgy tűnhetett, hogy mindenki elveszítette a józan ítélőképességét. Magyarország volt az egyetlen európai ország, amely már a konfliktus elején a stratégiai türelem, a megfontolt válaszlépések mellett tette le a voksát, miközben emlékeztette partnereit és szövetségeseit – mint ahogy emlékezteti ma is – arra, hogy az elsődleges cél a béke. Azokban a tavaszi hónapokban határozott ígéreteket kaptunk elsősorban Brüsszelből, de a Biden-adminisztrációtól is, hogy az „elsöprő erejű” szankciós nyomás rövid távon képes megállítani Vlagyimir Putyin hadigépezetét. Már akkor is kételkedtünk benne, hogy így lesz, és aggodalmaink nem voltak alaptalanok. Ám hazánk a nyugati szövetségi rendszer része, és amikor a második világháború óta nem látott konfliktus fenyegeti Európát, az egységes fellépés elengedhetetlen. Így a magyar kormány – fenntartásai ellenére – nem vétózta meg azokat a közös büntetőintézkedéseket, amelyek nem sértették hazánk alapvető érdekeit.

Mára azonban kiderült, hogy a szankciós dinamikán változtatni kell, különben Európa olyan mély gazdasági válságba sodródik, amely katasztrofális károkat okozhat az itt élő nemzeteknek. Ennek elkerüléséhez kéri a magyar polgárok segítségét a kormány a nemzeti konzultáció keretében. Egy sikeresen lefolytatott konzultáció nagyon komoly ütőkártyát adhat a magyar diplomácia kezébe. Nyomatékos érv lehet, amely aláhúzza, hogy a kormány nem engedhet a szankciók felülvizsgálatából, mert a magyar közvélemény ezt várja tőle. Különösen annak tükrében szolgálhat hatásos eszközként, hogy sem az EU más országaiban, sem az USA-ban soha senki nem kérdezte meg az embereket arról, milyen áldozatokat hajlandóak meghozni Ukrajna érdekében. Fontos tehát, hogy kitöltsük az íveket: ennek most nemzetközi jelentősége van, és egy lépéssel közelebb hozhatja a békét is.

A szerző az Alapjogokért Központ geopolitikai elemzője.

Korábban írtuk