Évek óta együtt élt a család a nagyszülőkkel, egyre kevésbé fértek el. Apuka, akinek gyakran voltak ötletei, és mindig előrébb akart jutni, elhatározta, hogy a telek hátsó, szabad részén új házat építenek a család számára. Anyuka is lelkesen csatlakozott, igazán szép tervnek találta: saját otthon, valamennyiüknek nagyobb hely, külön szoba a kislánynak és a fiúknak. Ráadásul ez a nagyszabású vállalkozás jót tehet a kapcsolatoknak is: a szép cél érdekében összefoghatnak, ez talán segíthet az újabban sok-sok konfliktus terhelte viszonynak. Szükség lesz pénzre és saját munkára egyaránt. Végre tudják, miért dolgoznak, nincs is felemelőbb annál, ha értelmét látjuk a küszködésnek, az életnek.

Eleinte tetszett is mindenkinek. Új ház, az már klassz dolog, mégiscsak növeli a családi vagyont, az önbecsülést, a tekintélyt a faluban. Úgy látszott, egy irányba húznak mindannyian, még mondogatták is a helybéliek: „Remek család, nagyszerű emberek, ezeknek vannak céljaik, szeretik egymást, sokra fogják vinni.”

A nagypapának azonban hirtelen kétségei támadtak. Másra is lehetne fordítani azt a temérdek pénzt. Kaphatna új vérnyomásgyógyszert, drágább kábeltévécsomagot vagy minőségi bort a vacak lőre helyett. „Micsoda esztelenség, házat építeni, amikor így is elférünk, hova játsszuk a Krőzust? Meg minek arra a kis időre? A vejem egyébként is egy szerencsétlen kretén, egy szöget sem képes beverni, nemhogy házat építeni.”

Sikerült behülyítenie a nagymamát is, aztán a gyerekeket is meggyőzték, akik féltek az ismeretlentől, a költözéstől. Elhitették velük, hogy akkor nem találkozhatnak többet a nagyszüleikkel. „Nem költjük el a spórolt pénzt, nincs szükség hitelre. Jól elvannak a kisszobában.”

Így aztán kútba estek a tervek, mindenki belefásult a hétköznapokba. A család kettészakadt; gyűlölködés, beszólások, dünnyögések… „Miatta nem lehet új házunk”, „Ez akart öregségemre éhezésbe hajszolni”. „Most jó?”, kérdezte anyuka a nagypapát. „Legalább nem a hülye vejemnek lett igaza.”